India-képünk alakulásában sokat köszönhetünk az angol nyelvű közvetítésnek. Régebben Kipling, majd E. M. Forster nyitott ablakot erre a világra, újabban angolul író indiai szerzők (Salman Rushdie, Arundhati Roy, Aravind Adiga). Ami érthető: több fordítónk olvas angol, mint hindi vagy éppen bengáli nyelven. Nincs is ebben semmi speciálisan magyar.

Az ún. posztkoloniális irodalomkutatás, amelynek kitüntetett területe India, ugyancsak szívesen építi konstrukcióit angol nyelvű anyagra. Így könnyebb. A helyi (nemzeti) nyelvek irodalmának ismerete nélkül azonban kockázatos minden általánosítás. Ezt egy indiai irodalomkritikus, Aijaz Ahmad nem oly rég a neves amerikai teoretikus, Fredric Jameson fejére is olvasta.

Harisankar Parszáí (1924–1995) hindi nyelven írt hazai közönségnek. Bár egy kötetnyi novellája jó angol fordításban ingyen olvasható a világhálón, ismertsége nem mérhető az évtizedekkel fiatalabb Rushdie és társai ismertségéhez.

Nyelve dísztelen, világa viszonylag szűk, igaz, otthonosabb, mint azoké, hőseit nem foglalkoztatja a gyarmati múlt, jó, ha beszélgetéseikben felbukkan Gandhi vagy Nehru neve. Nyoma sincs itt annak a becsvágynak, amellyel Rushdie újra és újra megkísérli India történelmét az egyetemes történelembe integrálni. Viszont, mint Rushdie-nál, a hangvétel olykor már az abszurdba hajlóan ironikus.

Szatirikus novellákban persze ez teljesen helyénvaló. Meg kell azonban jegyeznem, hogy novellák helyett a gyűjtemény utolsó lapjain már csak karcolatokat, szösszeneteket olvashatunk. Ám akár rövidek, akár terjedelmesek ezek az írások (nyolc oldal már hosszúnak számít), mindig szellemesek és nevettetők. Ugyanakkor változatosak is, olyannyira, hogy a szemlézés érdekében felhasználható szempontot nem is volt könynyű megtalálnom. Pedig van: bizonyos témák, témaelemek periodikus ismétlődése.

Ilyen például a múlt, amely itt mítoszt, vallást és archaikus történelmet jelent, nem kevés iróniávalmegidézve. „Magadhában történt, Asóka uralkodásának idején...” – kezdené elbeszélését a Poor commonmen! (Szegény kisemberek!) narrátora, de barátja leinti: „Nem járhatsz rá állandóan a dicsőségre, amit a régi idők bankjában hagytak örökül ránk. Ráadásul az utóbbi időben többször próbálkoztál fedezetlen csekkel.” Ha a régi idők bankja nem is, az Úr beváltja a fedezetlen csekket, tudjuk meg a Visnu-hívők című novellából, mert meghallgatja a sikkasztással gyanúsított, egyébként hitetlen tisztviselő imáját („a nejem, aki rendszeresen imádkozik, jól ismeri önt...

Ha az asszony százezerszer imádkozott önhöz, ötvenezer imát bátran átírhatunk a nevemre”), és elhamvasztja (valóban ő?) a terhelő iratokat. Visnuval egyébként is könnyű egyezkedni: ha pénzről van szó, minden tilalmát érvényteleníti egy magasabb paranccsal (Egy Visnu-hívő botlása). De hogy az európaiak se örüljenek: a zsidó-keresztény hagyomány Évája reklámszakemberként reinkarnálódik, és rásózza a Teremtő silány almáit a hiszékeny publikumra, Ádám pedig közönséges balek (Az Édenkert almái). Divat volt egy időben mítoszi sémákat keresni modern irodalmi művekben; Parszáí a modern élet fogalmaival újraírja a mítoszokat.

India nem a hatékony államszervezetéről és makulátlan hivatalnokairól híres. Parszáí okkal szúrja fullánkjait olyan jelenségekbe, mint a bürokrácia és a korrupció. Leghatásosabb eszköze a túlzás; a szatíra tárgya maga a tökély, a vele szembeállított jó (vagy csak normális) pedig őrültség. A Holdra felküldött rendőrtiszt csaknem tönkreteszi az ottani bűnüldözést azzal, hogy ráerőlteti saját goromba módszereit (Mátádin felügyelő a Holdon). Egy másik írás frissen előléptetett rendőre a családján kénytelen gyakorolni a durvaságot, melyet új pozíciójában elvárnak tőle (A kiképzés). Néha iróniára sincs szükség, elég a dolgokat leírni úgy, ahogy vannak. Mint amikor a vámcsaló kereskedőcsalád választásokra készül, és mindegyik pártban képviselteti magát. „Látjátok? – büszkélkedik az agg családfő. – Ezt nevezik politikai éleslátásnak... Bárkié lesz is a tanács, a vámcsalás biztosítva van” (Demokratikus választások). Vigasztalhatnánk magunkat, hogy a vámcsalás mellett azért a politikai pluralizmus is biztosítva van, ezt azonban egy fabula kategorikusan cáfolja: az erdei választásokon a sakálok kampánystábja simán meggyőzi a bárányokat, hogy akkor járnak jól, ha voksukat kizárólag a farkasokra adják (Bárányok és farkasok).

A kötet végi karcolatok olyan ellenszenves típusokról és tulajdonságokról szólnak, amelyekkel a cselekményes darabokban már találkoztunk. E minőségükben kiemelik a lényeget, és azt sugallják, hogy a világ gyarlóságaiért a gyarló emberi természet (is) okolható. A könyvet, mely a kiadó India Könyvtár című sorozatának első darabja, Borbély Judit Bernadett fordította szép, erőteljes magyar nyelvre hindiből, finoman érzékeltetve egy keveset az eredeti aromájából is.