Szijjártó királysága, Sancho Panza álma
A Magyar Televízió híradóját azért működtetik a magyar emberek adójából, hogy híreket adjon, következésképpen a teremfoci növekvő népszerűségével kapcsolatos beszámoló nyilvánvalóan fontos hírnek minősült, annál is inkább, mert a tudósítás közben a focipályán egyszerre csak föltűnt egy bohókás, kedves arc, s egy hozzá tartozó nyúlánk, jól ismert alak, amely a lábával ide-oda futkározott, s kicsit rugdalózott is. E lelkes szaladozásból és rugdalózásból megismerték őt a magyar emberek egyből: nem más volt ő, mint Szijjártó Péter, az elmés Don Quijote lovag fegyverhordozója.
Majd a riporter Szijjártó Péter szája elé tartott egy mikrofont, és a fegyverhordozó boldogan közölte a világ nyilvánosságával, hogy őneki egy nagy álma teljesült most azzal, hogy a teremfociban bekerült a profi csapatba. Régóta focizik ő, tette hozzá, de igazolt játékos még soha nem volt, bár mindig ez volt az álma, és most, harminckét évesen ez sikerült is.
Erre persze felhördült Magyarország népe, s persze joggal, mert tudta a lakosság, hogy az eredeti történetben nem így van ám! A magyar emberek jól ismerik a regényt, amelyben a félelmes, láthatatlan hatalmakkal folyamatos háborúban álló elmés és nemes Don Quijote lovag egy szigetet szándékozik meghódítani azzal a céllal, hogy annak kormányzójává hűséges szolgáját tegye meg.
Kicsit pontatlanul ugyan, de idézni is tudunk belőle:
– A régi kóbor lovagok közt általános szokás volt, hogy kormányzóvá tegyék csatlósaikat a meghódított szigeteken vagy birodalmakban, s nekem határozott szándékom, hogy nem térek el a kegyes szokástól, sőt még túl is teszek rajta – mondta Don Quijote Szijjártó Péternek. – Mert a többiek néha, sőt a leggyakrabban, addig vártak, míg a fegyverhordozó meg nem vénült, s csak akkor adták meg neki a grófi címet vagy legföljebb az őrgróf méltóságát, midőn már terhére vált a nehéz nappali s még kínosabb éjjeli szolgálat. De ha Isten mindkettőnket megtart, nem lehetetlen, hogy egy hét eltelte előtt olyan királyságot hódítok meg, amelyhez még több ilyen sziget is tartozik, s ezek valamelyike egészen alkalmas lesz, hogy királyául koronáztassalak. Ezen pedig ne csodálkozzál, mert velem oly hihetetlen dolgok történnek, hogy könnyűszerrel még többet is adhatnék, mint amennyit ígértem.
Na mármost e széles körben terjesztett programbeszédben tényleg nem egy nyamvadt teremfocipálya és nem egy nevetséges másodvonalbeli leigazolás szerepelt.
– Hohó, és a többivel mi lesz? – üvöltötték a megcsalatott magyar emberek a televízió előtt, és azt kívánták, bárha a riporter a tömegek kérdését a fegyverhordozónak föltenné. Már csak azért, mert neki a sziget és a kormányzóság eleve be volt ígérve. Ám a magyar televízió ezt az egész ígéretügyet inkább nem feszegette. Inkább andalító beszámolót sugároztak a jövőről, mikor az elmés Don Quijote lovag hódításai nyomán békesség, barátság és egyetértés lesz mindenütt, még a görbe szántóvas nehézkes csoroszlyája sem merészkedik szaggatni ősanyánk kegyes méhét, amely erőszak nélkül, a maga jószántából nyújtja majd termékeny öléből mindazt, amivel táplálhatja a kor gyermekeit.
Akkor az ártatlan és bájos magyar pásztorleánykák hegyen-völgyön kibontott hajfürtökkel andalognak Ócsa utcáin, s csak annyira ruházkodnak, amennyire éppen szükséges lesz a teremfocizáshoz. A tévében ilyen szép képeket adtak. Majd egy pillanatra bevágták még Szijjártó Pétert és az elmés Don Quijote lovagot, amint a lenyugvó nap fényében előreszegezett lándzsával vágtatnak valami szélmalmok felé. Ellenkező irányban ugyan, de elporoszkálunk e hasábokról mi is: köszönjük szépen, viszlát.
