Lehet persze, hogy csak véletlen, több zenebarát, mint német romantikus irodalombarát ismerősöm van, de az az érzésem, hogy amikor őrizzük a szimfónia nagyszabású melléknevét, az ismerőst hasonlítjuk az ismeretlenhez. Mintha azt mondanánk az almára, hogy némileg hasonlít a pápua őserdőkben éjfélkor föllelhető lungu bangu növény termésére. Mahler győzött, meghódította a világot, közismert név, közismert történetekkel és művekkel, egy Mahler­ünnep nem felfedezéseket ígér, hanem az anyag átismétlését, egy újabb fürdőt a géniusz aurájában.

Biztos? Eszembe jut, hogy amikor Thomas Hampson nálunk járt, beszáguldott az Operaházba, és megkérdezte, hol volt Mahler szobája. A kérdésre hamarjában nem is tudtak válaszolni, végül mutattak neki egy irodát, hogy valószínűleg ez, itt vesse térdre magát a híres énekes. Elmondjuk, hogy Mahler nálunk igazgatta az Operát – és most megállom, nem teszek összehasonlítást a jelennel –, Budapesten volt az 1. szimfónia bemutatója, de Mahler nyomát, járásának jellegzetes szinkópáló ritmusát alig őrzi valami a fővárosban. Egy kopott tábla a körúton: e házban lakott.

Talán jobb is így. Mahlerből, ami fontos, az múlandó, elszáll a levegőbe. Vele nincs kockázat, csak a főműveit írta meg. Látszólag nem sok, hiszen csak a nyári szünetekben komponált, amikor ráért, nem kellett igazgatnia vagy vezényelnie. Néhány dal és kilenc szimfónia. Rögtön elsőre nagyot lendített, öt tételt, köztük egy jó húszperceset is, akkora zenekart, hogy hét kürt is elférjen benne. Némileg változtatott a budapesti bemutató után, az öt tételből csak négy maradt, ezt a változatot játssza most a Fesztiválzenekar is, négy tétel száll el a levegőbe, és ami marad, az mi vagyunk. Minden kultúrcinizmus ellenére abban bízom: egy kicsit jobb állapotban, mint előtte.

Infó

Budapesti Mahler-ünnep Gustav Mahler: i. (D-Dúr, „a titáN”) szimFó-Nia a Fesztiválzenekart Fischer iván vezényli a művészetek palotájában szeptember 11-én délután fél 4-kor.