Népi vagy vidéki?
Skanzen és utópia, nagyszerűség és sterilitás. Ez a zavaros, de sok tételű elegy jut annak az idegennek, aki eljut ebbe a halványszürkékkel és sok fehérrel világító negyedbe. Megfelelő fogalmak híján elsőre valahol egy skanzen és egy sajátos beépítésű lakópark közé lehetne belőni – miközben tudjuk, ma egy skanzent és egy lakóparkot meglehetős távolság választ el egymástól. És már jönnek is a következő ellentmondások: itt új rendet a szükség teremtett, de a hagyományok jegyében, miközben az állam egy olyan szimbolikus területen jelent meg, ahol régóta csak az egyéni összevisszaság virágzott.
Ezért aztán egyszerre érzem sterilnek és jelentősnek, nagyszerűnek és bizarrnak, amit látok. Mert bár ez a régi nevében újat teremtés itt láthatóan semmi korábbihoz nem kötődik, az állami segítség minden általános politikai és propagandaballasztja ellenére ilyen konkrét testet öltve mégis felemelő – miközben egyenesen bizarrul idézi a filmhíradóban látott lakótelepi beköltözések kollektivista pátoszát és vele a szocializmus hatvanas-hetvenes évekbeli legmélyét.
Ezen a ponton kell leszögezni, hogy az ideköltözők természetesen boldogok új hajlékaikban, nem helyettük akarok tehát gondolkodni –de ez a kritika az építészetre koncentrál, és természetesen a Messziről Jött Emberé.
Devecserben és Kolontáron egységes utcasorok állnak egységes házakkal, de még nem látni mögöttük az igazi, vidéki életet. (Jelképesen, de konkrétan sem: nincsenek hátsó gazdasági épületek, pajták, ólak.) És azt sem tudjuk, létezik-e ilyen.A tervezők szinte minden lehetségest megtettek ugyan, ami ennyi idő alatt megtehető volt (a költözők régi vagy új szomszédok mellett dönthettek, az építkezés alatt végig építészek és vándoriskolások közvetítettek tervek, építők és a valóság között – és ne feledjük: a lakók a katasztrófa után alig tíz hónappal már költözhettek), igazi, élő hagyományt mégsem teremthettek.
Földszintesség, fehér vagy halványszürke vakolat, téglaminták, cseréptető, fa fedélszék és kiegészítők –ez az, ami látszik. A lakók és a tervezők gyakran egy-egy régi téglát is átmentettek az újba – apró otthonosságként ezeket a levélbedobók fölé falazták be. Az egységes utcaképekben minden ház különbözik egy kicsit a másiktól – az utcára merőleges, egymenetű vagy derékszögű alaprajzukkal, kapuzatukkal, oromzatdíszeik kel –, de ezek a különbözőségek is inkábbcsak a modulok azonos ponton va riált változatai, többnyire külső díszítések, formák. (És gyakran elbille nően nehézkesek is, mint némelyik ház ácsolatokkalhangsúlyozottbejárata.) Mert az a belső felosztást meghatározó, régi, falusi életforma, amelyhez kötődtek, már rég nincs sehol. Mit lehet ott kezdeni, ahol az eltűnt földműveslét helyén ma urbanizálódott falvak vannak, városi igényű falusiakkal?
Abban mindenki egyetért, hogy a vidék, falvaink borzasztó építészeti állapotba jutottak. Abban viszont nem, hogy mi következne ebből. Az alpesi tetők, semmibe néző erkélyek és fagyiszínek, továbbá a mediterrán nyaralásokat idéző formatobzódások, illetve oroszlános és gipszstukkós dzsentrikúriák rendszerváltás utáni „mindent lehet”-je mögött kevesen látják meg az irdatlan nagy változást is, amely az urbanizációval, a privatizációval és a helyi munkahelyek megszűnésével legutóbb az elmúlt húsz évben forgatta fel újra alapjaiban a falvakat.
Ötven éve a sátortetős kockaház volt az aktuális botránykő – mára a falusi utcaképek középarányosa –, pedig ez is csak a korabeli komfortigényeket elégítette ki sikeresen. A kollektivizálás, a saját gazdaság megszűnte után két szoba kerülhetett az utcafrontra, a kemence helyére nappali, mellé fürdőszoba, a szentkép helyére pedig a tévé. Továbbá ugyanúgy épülhetett kalákában, mint a korábbiak – éppenséggel ez is megfelelt a kor „népi építészetének”, és akkor az elterjedésében szerepet játszó újfajta parcellázási szokásokról még nem is beszéltünk.
A hagyományokra építő folyamatosság tehát többé-kevésbé Kolontáron és Devecserben is lehetetlen, de a tervezők megpróbáltak valahol a hagyományos formai elemek és mondjuk az amerikai konyhás nappali köré szerveződő városias funkciók között egyensúlyozni. Amihez a különböző katasztrófaépítkezések nyújtottak példát. A negyvenes évekből még felködlik az úgynevezett ONCSA-házak sikere is (több ezer sokgyerekes szegény család kapott akkor földet, rajta apró, népi stílusban épített lakóházzal, egyfajta sajátos életmód-modell és a „produktív szociálpolitika” jegyében – a hagyományos épületekhez hagyományos családszerkezetet, értékeket igyekeztek társítani), de az igazi minta a 2001-es beregi árvíz utáni újjáépítésé volt.
A falugondozások nyolcvanas évekbeli jó hagyományait felelevenítve és visszanyúlva a vidék hagyományos népi építészetéhez a már akkor is az organikus építészeket tömörítő Kós Károly Egyesülés készítette el az első terveket, így ők kaptak megbízást Felsőzsolcán, majd a vörös iszap után is. Az egyesülésen belül Turi Attila, Zsigmond László és Jánosi János jutott vezető szerephez, míg Makovecz Imrétől Gerencsér Juditig, Dévényi Sándortól Csernyus Lőrincig sokan egy-egy házat terveztek meg.
Devecser nem falu, inkább földszintes város. A mintatelep zöldmezősen, a vörösiszap-vésztől legtávolabbi végen épült fel. Kényszerhelyzetben és szimbolikusan, de nehéz itt még bármit a nyugodt folyamatosságból keresni.
