Többek között azért is jó, hogy félévenként más ország az unió elnöke, mert ezzel biztosan követhető koncepcióvázat nyomnak a kultúraszervezők kezébe, ami nem is erőltetett, és nem is válik unalmassá. E logika mentén voltak a júniusi Zene Ünnepének központi hősei a magyar zenészek, így tette a tavalyi Jazzforum a spanyol–belga–magyar tengely fellépőire a hangsúlyt, és ezért fókuszálnak idén a lengyel dzsessz képviselőire. De csak ezért?

Aki már felkapaszkodott arra a – nem túl magas – szintre, hogy el tud vonatkoztatni az elegáns éttermekben szelíden búgó, öltönyös-csokornyakkendős szaxofonosok játékától, tudhatja, hogy nem szükségeltetik külön apropó ahhoz, hogy egy dzsesszprogramra lengyel zenészeket hívjunk. A „polish jazz” megjelölés az utóbbi évtizedek során önálló műfajjá vált: művelői letértek arról a jól bevált útról, amit az amerikaiak tapostak ki. Máig mernek kísérletezni, félelmetesen improvizatív módon fújni, ütni, pengetni és olyan sajátos motívumvilágot építeni, amely a dzsesszt a nemzet kultúrájának szerves részévé emeli, és amelyet nem árt megismernie annak, aki a közös bún és boron kívül még valamiért szeretni akarja a lengyeleket.

A négy nap alatt a fesztivál fő vonala mellett rengeteg nyugati és magyar szólista és zenekar is fellép. A koncerteket az előző évekhez hasonlóan a Művészetek Palotájában, a Budapest Jazz Clubban és a Trafó Kortárs Művészetek Házában lehet meghallgatni. Aki pedig csak feleannyira lelkes, az belépő nélkül a Jedermannban és az If kávézóban verheti halkan a taktust, aki pedig nagyon, az az A38 új galériájában és a MU Színházban megnézheti Pawel Karnowski, a Budapesten élő lengyel dzsesszfotográfus kiállításait is.

Infó

Jazzforum Budapest Művészetek Palotája, Budapest Jazz Club, Trafó Kortárs Művészetek Háza, If kávézó, Jedermann kávézó szeptember 7–10-e között.

Pawel Kaczmarczyk zongorázik a Művészetek Palotájában