A gondolat nem betiltható
– Végül elmerészkedett a mosdóba az András, legalábbis így mesélte, én betegség miatt szerencsére hiányoztam arról a fellépésről – emlékszik a napokban Budapestre érkezett, 15 éve LosAngelesben élőBizottság-tag,Kukta Erzsébet, Kokó.
Azt mondják, Waszlavik László beszélte meg Nagy Feróval, hogy az akkor már igen népszerű, de a lemezkiadásnak a közelébe sem engedett zenekarok: a Beatrice, a Hobo Blues Band és a P.Mobil közös koncertjére a Bizottságot hívja meg előzenekarnak. A 25 ezres tömeg állítólag nemcsak kifütyülte, még meg is dobálta az akkoriban Bán Mária, ef Zámbó István (Öcsike), feLugossy László (Laca), Szulovszky István (Joni), Wahorn András, Bernáth(y) Sándor és Gáli Ádám felállásban játszó együttest. Amely majdnem felerészt zenélő képzőművészekből állt, a szentendrei Vajda Lajos Stúdió alapítóiból.
Fogadtatásukra csak az egyik magyarázat lehetett Wahorn mikrofonba harsogott bemutatkozó mondata, miszerint „mi vagyunk a Bizottság, mert mi döntjük el, hogy mi a jó zene, és olyat játszunk, ami nekünk tetszik!” Az igazi indok a mindenféle konvenció nak ellentmondó, performance-szerű „szabadidőzenéjük” lehetett, amellyel rendszeres technikai malőrök miatt koncert közben is gyakran leálltak. Ki is jelentették magukról, mielőtt más mondta volna, hogy „minden strófa után egy katasztrófa”.
– Hogy mégsem oszlott fel rögtön debütálásakor a Bizottság zenekar, az annak köszönhető, hogy Wahorn össze futott a Fekete bárányok című koncert tömegében néhány lelkes vidéki fiatallal, akiknek tetszett a zenéjük. Ők meg is hívták az együttest magukhoz, remélve, hogy legalább a vonatjegyek árát össze tudják majd kaparni valahogy – meséli az azóta grafikus-dizájnerként dolgozó Kokó. Miután néhány szentendrei koncerttel mégis beindult a szekerük, vasúton jártak fellépni az egész országban. – Csak arra volt pénzünk, hogy a cuccunkat elvigye a mikrobusz, mi mindig vonatoztunk, és az állomásokon több százan vártak. Örültünk, ha a fellépti díjból megvehettük a visszafelé szóló jegyünket, meg a koncert után meg tudtunk vacsorázni. Szóval pénzt nem kerestünk. Ez szerelem volt.
Épp ezért soha nem gondolta Kukta Erzsébet, ahogy a zenekar 25 éve Berlinben élő másik nőtagja, a filmes kosztümasszisztens és autodidakta énekesfestőművész, Kecskés Kriszta sem, hogy egyszer egy korszak kultikus zenekaraként vonultatják fel őket a Műcsarnokban. És ahhoz képest, hogy az 1980–1985 közötti időszakból egy vagy legfeljebb két róluk szóló újságcikkre emlékeznek, most mindenki velük akar interjúzni, forgatni. – Én abban a szűk körben, amelyik a koncert jeinkre járt, sokkal jobban éreztem magam. Hiszen azok jöttek oda, akik szerették, amit csinálunk – vallja be Kokó. – Ma felmegyek a YouTube-ra, és néhány számunk alatt negatív kommenteket olvasok. Nekünk ezek a koncertek munkát jelentettek, zenét és bulit: egy életformát. Akik most reagálnak a dalainkra az interneten, azok csak hallják őket, és ez nem ugyanaz. Én soha nem gondoltam, hogy egyszer kijövünk majd a barátságos under ground fészkünkből. Hogy valaha feljövünk a föld alól. És ha továbbvisszük ezeket a szimbólumokat, akkor vicces, hogy a Műcsarnok egy Bizottság-szám részletét: a Sírba visztek címet adta ennek a kiállításnak. Ezek szerint most visszatérünk a mélybe? Én kicsit negatívnak érzem ezt az idézetet így, önmagában. Jobban örültem volna mondjuk a Putty Puttynak...
Még egy dologra rácsodálkozik Kokó és Kecskés Kriszta: hogy Gulyás Gábor miért pont az ő történetükkel indítja az őszi szezont. A Műcsarnok ügyvezetőjévé januárban kinevezett Gulyás ugyanis azért építette igazgatása első saját (nem az előző vezetés által előkészített) tárlatát a Bizottságra, mert szerinte 1986-os feloszlásuk óta nem alakult még egy ilyen átütő erejű politikai művészeti csoport az országban. Gulyás a zenekar progresszív zenéje mellett nonkonformista beszédmódjukat méltatja, meg azt, hogy ellenállásuk jóval tágabb volt a néven nevezett politizálásnál, inkább a „mindent megkérdőjelezés” jellemezte.
Kecskés Kriszta utólag sem érzi túlságosan „politikusnak” klub- és pincekoncertjeiket. Kokó viszont jól emlékszik arra a ’85-ös nyugat-európai turnéra, amelyre nagy nehezen sikerült csak kijutniuk. A döntéshozók minden héten más indokkal álltak elő, hogy miért nem képviselhetik Magyarországot ezzel a zenével külföldön. Szóval ha ők nem politizáltak is direkt módon, a 3T kultúrpolitikája őket sem kímélte.
– A 80-as években a mi under ground köreink ben is egyfolytában ment a sutyorgás, hogy ki a tégla, és ki nem. A mostani világot nem lehet ugyan összehasonlítani azzal, de azt mondjuk abszurdumnak tartom, hogy ezen a planétán, sőt az Európai Unióban, 2011-ben ne legyen sajtószabadság. A lényeg, hogy a gondolataidat akkor sem tilthatták be. És most sem. A Bizottság zenekar elsősorban a művészet szabadságáról szólt, és gyakran viccesen. Nem vettük olyan komolyan magunkat, mint amilyennek visszanézve látszunk!
„Giccs, hülyeség, komolyság”
A művet, amelyben a Bizottság zenekar síremléke aranyhalas medencéből emelkedik ki, és amelyen az épp koncertező tagok bronzból kiöntött figuráit gyep, bonszaiok meg állatok veszik körül, a műcsarnokbeli kiállítás egyik kurátora, Készmann József valahová a giccs, a hülyeség és a komolyság metszethalmazába helyezi. Ez az installáció fogadja majd a belépőt a Sírba visztek című tárlaton, de hallgathatunk ott miniinterjúkat is az együttest inspiráló személyekkel, láthatunk lemezborítókollekciót, fotót, plakátot és temérdek relikviát. Ezeken kívül vetítik Mispál Attila Bizottság-filmjét, bemutatják feLugossy, ef Zámbó meg Wahorn direkt erre az alkalomra készített munkáit, Lehetnék én is kamikaze címmel pedig irodalmi sorozat indul.
