Ha ez a világ el akar pusztítani, akkor ki kell találni egy másikat, amelyik, ha néhány röpke pillanatig is, de feledteti az állandósuló fenyegetést. Ez a Másik világ pedig a mese, a művészet, a kegyes hazugság. Sokszor, sokféleképpen láttuk már, hogy a lágerek, a háború, a munkaszolgálat valóságát miként próbálták megváltoztatni a művészet mágikus, valóságteremtő erejével, hogy aztán annál könyörtelenebbül szembesüljünk újra a reáliákkal. Az Életvonat és Az élet szép a humor és irónia segítségével jutott el a „szabadulásig”, a jugoszláv háborúról szóló A turné pedig a színház erejét használta fel ugyanerre.

Hasonló recepthez folyamodik a Talán egy másik életben című koprodukciós film is. A háború utolsó napjaiban egy csoport zsidó, útban a mauthauseni haláltábor felé, egy osztrák faluban reked. A németek már nem fordítanak rájuk különösebb gondot, így egy helybéli gazda pajtájába zárva várják, hogy a sorsuk beteljesedjen. A falu lakóit megosztja a jelenlétük: azok, akik még bíznak a német csodafegyverben, ellenségnek nézik őket, azok viszont, akiktől a háború már elvett vőlegényt, gyermeket, magukhoz hasonló áldozatot látnak a lerongyolódott, a félelemtől megkínzott emberekben. A zsidók a segítségért cserébe felajánlják: előadnak egy operettet. Vagyis a zene révén egyfajta fölszabadítást, maguknak és a falubélieknek is.

Elisabeth Scharang, bár megtehetné, mégsem engedi befurakodni az iróniát. Nem hagyja, hogy a humor egy pillanatig is elvonja a figyelmünket a drámai alaphelyzetről. Szinte mereven vigyáz arra, hogy az ütött-kopott jelmezek kiosztása, a kornyikáló kórus kizökkentse a nézőit. S amikor már épp beleringatnánk magunkat abba a hitbe, hogy a folyton fölhangzó Wiener Blut vissza tud hozni valamit a béke habkönnyű mindennapjaiból, akkor mindig történik valami, ami visszaránt.

Lassan csordogáló mozi Scharang alkotása, az operatőr, ha kell, tetszetős, ha kell, drámai képeket varázsol elénk, és a cselekmény is magabiztosan csordogál a maga medrében. A színészek közül főként a fiát elvesztő, a „próbákon” régi önmagát újra megtaláló gazdát alakító Johannes Krisch meggyőző. Tóth Orsolya, bár főszereplőként tüntetik fel, jobbára el-elmotyog egy mondatot, csupán az arca játszik. Felemás alakítás Végh Péteré, aki hiteles a sajátjaiba erőt, hitet öntő komédiás szerepében, de operaénekesként teljességgel kiábrándító, pedig a történet szerint épp a pesti Operaház színpadáról rángatták le. Inkább ripacs, aki a pajtában, az embertelenség közepette lel rá legfontosabb szerepére.Melléfogás viszont Thomas Fränzel karaktere, a jóképű hegedűs, aki akkor kezdi el vinnyogtatni hangszerét, ha meghal valaki.

A Talán egy másik életben annak beismerésében erős, amit nálunk a legnagyobb tabu övez. Annak a jól bevált védekező mechanizmusnak tart ellen, amely igyekszik minden felelősséget a németekre hárítani. Scharang mozija viszont kiválóan mutatja be, hogy Hitler halála után, egy elvileg „felszabadult” faluban is érvényes marad az őrület. Azt, hogy Hitler egy már meglévő gyűlöletet csalt elő, szított föl, s ez az ő félreállása után is megtalálja a maga áldozatait. A német jelenlét talán arra volt jó, hogy valamiképp legalizálja, megengedje a gyilkosságot. Márai ’45-ös Naplója jut eszembe, melyben beszámol két parasztról, akik a németektől kérnek engedélyt egy zsidó ember megverésére, mert korábban állítólag becsapta őket... Itt már erre sem volt szükség.

A film minden gyengeségét, megbicsaklását, túlművészkedését feledteti, hogy ennek beismerése felé tereli a nézőit. Egy humort és felmentést nélkülöző önvizsgálat felé.

Talán egy másik életben