Nincs vevő központi információra
Egyetlen eseményből természetesen nem lehet meszszemenő következtetéseket levonni, ám a szigetország távirati irodájának bezárása előtt is egyértelmű volt: az egy ország – egy távirati iroda modell válságban van, és aligha tartható fenn sokáig.
A nemzeti hírügynökség korábban az állami szuverenitás olyasfajta – bár kevésbé pontosan definiált – kelléke volt, mint a bélyeg- és bankjegykibocsátás, a hadsereg vagy a posta. Meglehetősen költséges intézményről van szó, amelynek működtetése mögött kisebb-nagyobb mértékben rendszerint ott áll(t) a hírszolgáltatás monopolizálásának igénye, illetve – az információáramlás többcsatornássá válása után – az az elvárás, hogy a mindenkori kormánynak legyen egy udvari hírszolgáltatója, amelyen keresztül a közérdeklődésre számot nem tartó információk is közhírré tehetők.
Európában jellemzően az adott ország piacvezető hírügynöksége látja el a nemzeti intézmény szerepét, ez azonban nem feltétlenül jelent állami tulajdont (az Európa Hírügynökségek Szövetsége tagjainak csaknem fele magántulajdonú társaság). Ebből természetesen az is következik, hogy a nemzeti hírszolgáltató fenntartása nem feltétlenül állami feladat: gyakran a híreket igénybe vevő sajtóvállalatok, pénzügyi befektetők vagy nagyobb médiaholdingok a fenntartók. Tisztán a piacról élő nemzeti hírgyár a kontinensünkön gyakorlatilag nem működik (és globális viszonylatban is csak akkor, ha valamelyik világnyelven szolgáltat, és a piaca is globális). A fentiekből adódóan a nemzeti hírügynökség nehezen képzelhető el prosperáló magánvállalkozásként, és a szükségszerű állami támogatás gyakran a hírszolgáltatás tartalmát is befolyásolja. Ez a fajta „üzleti modell” az internet és a felhasználói tartalmak korában egyre kevésbé működik: a sokféle forrásból érkező cikkeket nemcsak az olvasók, hanem az amatőr, félamatőr és profi cikkeket átvevő sajtótermékek is szűrik, a hírügynökségek hitelesítő funkciója (amelyet a politikafüggés amúgy is kikezdett), már nem számít igazi értéknek. A pártok sajtóirodái az amúgy érdektelen politikai eseményekről is rendszeresen tájékoztatnak, a kulturális és oktatási intézmények is felismerték a nyilvánosság fontosságát – alig akad olyan „hírtermelő” helyszín, ahonnan kizárólag a hírügynökség tud hiteles információt szállítani.
Új-Zéland más világ, de a hírszolgáltatásban ott is hasonló tendencia érvényesül. A New Zealand Press Association jórészt (de nem kizárólag) piaci megrendelésekből élt, ám a helyi lapok többségét felvásárló ausztrál médiakonszernek úgy ítéltékmeg, hogy nincs szükségük a hírügynökség szolgáltatásaira: saját hálózatukban bőségesen képződik annyi hír, amelyet egymással megosztva kiválthatják a hírügynökségi anyagokat. Az NZPA egy darabig új előfizetőkre vadászott (főleg az online médiában), végül azonban feladta a küzdelmet: ma adja ki utolsó hírét.
Hogy a szektorban elindul-e egyfajta csődhullám az egyébként a legnagyobbakat (köztük a Reuterst is) érintő folyamatos piacvesztés nyomán, majd kiderül – annyi bizonyos, hogy a kis piacra dolgozó, a politika támogatását nem élvező nemzeti hírvállalatok nincsenek könnyű helyzetben (persze azok sem, amelyektől a politika akar valamit, csak az utóbbiak más okok miatt). A korszak, aminek a szülöttei voltak, a sajtóban láthatóan a végéhez közeledik.
