Petörkén minden jobban ment –mondják a messziről jöttek, és miért ne higgyünk nekik. Bár nem könnyű elhinni, hogy valami sokkal jobb lehet, mint amit a zsámbéki dombtetőn láthattunk, nem lehetetlen, hogy a Petörke völgyében még ennél is jobb volt. Végtére is ott, oda született a kaposvári egyetem végzős színészosztályának alighanem utolsó közös produkciója Shakespeare Vízkeresztje nyomán. Meg aztán a zsámbéki bemutatón valóban nem sikerült igazán a befejezés, legalábbis technikailag. Hat-nyolc fénylő ballonbólmindössze kettő szállt fel, igaz, az a kettő is gyönyörűen éreztette az összefoglaló gondolatot, ahogyan belevesztek az igazi csillagok közé.

Az előadás inkább búcsú, mintsem vizsga

Mert ez az előadás minden, a címben is jelzett (elmentek ti a jó…) dühös durvasága, néhol brutalitása ellenére szemérmes érzelmességgel, sőt szentimentalizmussal van átitatva. Ráérünk – mondja rögtön az első jelenet, vitába szállva a rohanó világunkról szóló közhelyekkel. – Hiszen csupa fölösleges dolgot csinálunk, azért a nagy sietség. Orsino udvarában ráérnek, csendes melankóliával zenélnek, dalolnak, éreznek. Átérzik a herceg reménytelen bánatát, komoran dédelgetett mélabúját. Közben Shakespeare hajótöröttjeit dézsából mentik ki az illír vízimentők, alighanem mulatságosabban, mint a petörkei tóból.

Aztán a kezdetben sétálósnak induló játék lényegében megállapodik Olivia palotája (a bázis központi épülete) körül, a nézők annak sarkát kerülgetve ingáznak Orsino keleties nyugalomban vízipipából narkózó társasága és Olivia magyaros keservvel pálinkázó háznépe között. A két világot leginkább a kétféle zene jellemzi, Fomán Bálint és Kovács Márton leleményébőlmuzsikál szinte mindenki, keletiesen és magyarosan, de leginkább eredetien és ironikusan. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem másod- és harmadéves hallgatói által tervezett és készített törtfehér ruhák meg az egzotikus múlt elvontságába visznek. Közben komótosan halad előre az eredeti mese, apró fricskákat kapnak a régi jó klisék, álöltözetek és más átlátszó fogások, miközben a szövegelésben tombol a mai élet, a magyar valóság, de azért a shakespeare-i költészetnek is marad egy-egy villanásnyi hely, idő. Gyakran hevesen küldik egymást, magukat a jó …-ba, dühödten viccelnek az illír nemzeti sajátságokkal és büszkeséggel, de nem kevésbé a modern világ hamisságaival, egy gyönyörűen sokrétű jelenetben ütközik meg a tősgyökeres bunkóság a turistafelszínességgel.

Vizsgaelőadás lévén, a szerepeket cserélgetik a játszók, de nem csak azért, hogy ügyességüket mutogassák. Színezik, különféle oldalaikról mutatják meg a figurákat, különféle emberi tartalmakat találnak bennük, amint a maguk alkatára szabják őket. Boros Anna merészen ügybuzgó, kalandkeresőn szerelmes Viola/Cesarióját Lovas Rozi törékenyebbre, félénkebbre, riadtabbra fogalmazza, Kiskamoni-Szalay Lilla nyúlánk, kissé bambán méltóságteljes Oliviáját Decsi Edit ostobán cserfelő, de praktikusan energikus nőszeméllyé változtatja. Béli Ádám termetes figurája meghatározza a lassúdad úri bánatot, Lábodi Ádám hazafias érzelmű szakácsként, majd meghurcolt, sértett Malvolióként remekel. Porogi Ádám nemzeti jelképként rettegett és tisztelt illír lénye vagy inkább réme, Váncsa Gábor bohóca pompás torzkép, Vitányi Juhász István és Kárpáti Pál rendőrkettőse a hatalmi ostobaság örök toposzaként közlekedik játszók és nézők között. És mindenki nagyszerű a Mohácsitól megszokott, laza pontossággal megkomponált, a tömegviselkedés mechanizmusát precízen leképező sokadalmakban, melyeknek néha a publikum is óhatatlanul részévé válik. (Ha korábban nem említettem volna: a Petörkén, majd Zsámbékon vizsgázó osztályt vezette és az előadást rendezte Mohácsi János.)

Az előadás inkább búcsú, mintsem vizsga, benne van a távozás, az elválás fájdalma, és az igazi, a felnőtt, önálló életbe kilépés, csillagokhoz indulás reménye és riadalma. A nézőnek meg még sokkal több.