„Ne építsünk kulturális Theresienstadtot!”
Az akár tipikusnak is nevezhető magyar történetben annyian és annyifélét állítanak határozottan, hogy még a diskurzus legrégebbi résztvevőinek is nehezére esne átszitálni az évtizedes érveket és ellenérveket (nem beszélve a nagyon is kontúros érdekekről és ellenérdekekről), hogy fennmaradjon aztán valami kézzelfogható, egyértelmű, amiből aztán valóban építkezni lehet. Erre mi sem vállalkozunk, arra viszont igen, hogy megvizsgáljuk, nagyjából hol tartunk most.
A Néprajzi Múzeum munkatársa, a néprajzkutató-szociológus Szuhay Péter szerint például ki lehet jelenteni, hogy a roma múzeum megalakulásáért lobbizók között kialakult egyfajta kiszorítósdi. Itt nem az idehaza élő beás, oláh és magyar cigányközösségek álláspontjainak különbözőségére kell gondolni, hanem inkább a cigány kultúra reprezentációjáért az elmúlt évtizedekben sokat dolgozó roma kulturális munkások vitájára. Például a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársára, a kisebbségkutató Daróczi Ágnesre, aki 1979-ben kitalálta és megszervezte az I. Cigány Auto didakta Képzőművészek Országos Kiállítását.
Ezzel többek között azt kezdte el tudatosítani az itt élőkben, hogy a cigányság nemcsak egy sajátos élethelyzetben lévő népcsoport, hanem egy saját kultúrával rendelkező közösség is egyben. Idetartozik az 1990-ben az első civil roma szervezetként megalakult Magyarországi Roma Parlament vezetőjének, Zsigó Jenőnek a véleménye, sőt a Roma Polgárjogi Alapítvány elnökéé, Horváth Aladáré is. Az utánuk jövő generációból pedig feltétlenül meg kell említeni a művészettörténész Junghaus Tímeát, az első kortárs roma művészeti múzeum létrehozására alakult Roma Moma nevű munkacsoport kezdeményezőjét, aki nem mellesleg kurátora volt a 2007-es velencei biennále nyolc ország művészeit bemutató (legelső) romapavilonjának.
Többek között ezeket a személyeket ültetné egy asztalhoz György Péter múzeumkritikus-esztéta is, mielőtt megalakulna a roma múzeum.
Merthogy meg kell alakulnia, az lassan több évtizedes konszenzusa amúzeumi szakmának, a cigány civil szervezeteknek és egyes periódusokban a politikának. Abban viszont, hogy milyen legyen az intézmény, már elég nehéz közös pontokat találni. György Péter szerint ennek nem az az elsődleges oka, hogy romaügyben nincs egyetértés Magyarországon. A különbség jórészt a vitázók etnológiai-, nemzeti-, történetimúzeum-felfogásában van. Ugyanis mindenki pont olyan típusú roma gyűjteményt szeretne, amilyen Nemzeti Múzeumot, Néprajzit vagy Nemzeti Galériát is el tud képzelni magának. Nagyok az eltérések. Abban azonban több szakmabélivel is egyetért (többek között az idevonatkozó véleményét a Múzeum Café című folyóirat legutóbbi számában is kifejtő Fejős Zoltánnal, a Néprajzi Múzeum vezetőjével), hogy a tervezett cigány múzeumot ne érhesse a „gettósítás” vádja. – Ne egy új kulturális Theresienstadtot építsünk! – érvel György Péter, és hozzáteszi: ennek a központnak feltétlenül „zöld kártyával” kell indulnia.
Ez azt jelenti, hogy ha a magyar állam (amelynek ez erkölcsi feladata és restitúciós kötelessége is egyben) az Európai Unió támogatásával pénzügyileg megalapozza ezt az intézményt, akkor arról nem volna muszáj rögtön az alapkőletételkor eldönteni, hogy mivel töltsék meg. Gyűjtemény legyen-e elsősorban, dokumentációs bázis, kulturális központ vagy más. Hasznosabb volna az első néhány hónapban-évben kitapasztalni, hogy milyen funkciók „valók” ebbe a házba. Ahogy a múzeumkritikus fogalmaz: sok értelmes romának kellene érvényessé tennie ezt az intézményt, természetesen párbeszédben a hazai múzeumi szakmával (múzeumszervezési tapasztalataik nem jöhetnek rosszul). – A központ alapvető feladata az lehetne, hogy reprezentáljon és folyamatosan újratermeljen egy cigányságképet, de fontos, hogy mindezt ne etnológiai értelemben tegye. Ennek a múzeumnak a tárgya kell hogy legyen az etnikai szegmens. Másrészt természetesen szükséges, hogy a kortárs roma kultúra élőhelye válhasson belőle, többféle réteg otthon érezze magát benne.
Hogy mennyire fontos, hogy az efféle kulturális kezdeményezések ne (csak) föntről, a döntéshozók és a pénzosztók szintjéről kapjanak energiákat, arra több tapasztalatát is elmeséli a néprajzkutató Szuhay. –Megszaporodtak azok a közösségek, amelyek a mostanra kialakult politikai helyzetben elkezdtek foglalkozni történelmi cigány identitásukkal, pedig eddig fogalmuk sem volt, mondjuk, a tőlük 20 kilométerre élt Balázs Jánosról, az egyik legjelentősebb hazai roma festőművészről. Egyre gyakrabban találkozni alulról jövő kezdeményezésekkel Magyarországon, ami azért nagyon fontos, mert a kultúrafelismerés oldhatja a feszültséget a két csoport: a többségi társadalom és a cigányság között. A Szekszárdhoz közeli településen, Szedresen kiállításrendezésbe fogott a helyi közösség, mert fel akarták idézni, hogyan éltek a falu határában lévő telepen a romák az 50-es években.
A Néprajzi Múzeum korábbi kiállításainak hatására maguk is tárlatrendezésbe fogtak. A Kaposvár melletti Szenna skanzenje közelében pedig megvettek egy erdődarabot, mert kitalálták, hogy felépítik ott a XIX. század végi beás kunyhók másait. Sajnos a megyei műemlékvédelem és múzeum nem járult hozzá ehhez. Mindenesetre ezeket a falusi embereket kevéssé foglalkoztatja egy központi roma múzeum ügye. Egyébként nem is biztos, hogy egy központi csúcsszerv hasznosabb volna, mint egy tucat vidéki múzeum – magyarázza a szociológus. Aztán a magyarországi cigány kulturális önszerveződés máig tartó rögös útját mesélve szóba hozza a Szent István Egyetem roma adatbázisát, a pécsi Erdőss Kamill Cigány Múzeumot, a Phralipe nevű független cigányszervezetet, a Napházat, a Gyömrői úti ÖCO-székházat, de még a Rádió C-t is. És persze a Szentkirályi utcai egykori dekoratőr iskola épületét, amelyet Demszky Gábor korábbi főpolgármester el tudott volna képzelni cigány művelődési központnak. Bár azt is elvárta volna, hogy ha Budapest a házat adja, akkor az állam adja hozzá a fenntartás költségeit. Végül szóba hozza Szuhay Péter a „lényeget” is: a Néprajziban a Soros Alapítvány segítségével felhalmozott, majd a múzeum gyűjteményeibe szétszórt roma anyagot. Meg azt, hogy ezt egyetlen minisztériumi tollvonás öszszeállíthatná újra egésszé. Hogy elvándorolhasson végre az őt megillető helyre: egy magyarországi cigány múzeumba.
