A Minnesota-módszerlényege, hogy az alkoholista önmagát sortársai és hozzátartozói előtt porig alázva belátja: micsoda senki, aljas ember. Enquist kétszer szökik meg az önként vállalt kényszerelvonóból. A világhírű svéd író, tabudöntögető újságíró, aktív közéleti személyiség, irigyelt és megvetett értelmiségi sztár már évek óta az iszákosság üvegburájában él.

A harmadik kúra egyik éjszakáján a szellemileg és fizikailag is leépülőben lévő Enquist zártintézeti ágyán laptopjával az ölében, betegtársa éktelen horkolása közepette megint regényt ír. Az írás nem terápia. Az írás maga a gyógyulás. Ez 1990-ben történt. Azóta írt könyvei közül magyarul is olvasható a Blanche és Marie könyve, az Egy udvari orvos látogatása, a Lewi útja, valamint az idén megjelent regénye, amelyet az iszákosságától való megszabadulása előttimásik életéről írt. Ez utóbbi is Kúnos László kiváló fordításában szolgál élvezetteli épülésünkre. Olcsó kis trükköt alkalmaz Enquist, hogy higgyünk neki. Egyes szám harmadik személyben ír, vagyis nem önmagáról vall, hanem alaposan végiggondolja és megírja, amit egy bizonyos Enquist nevű pacákról tud. Önmagával sem jár el kíméletesebben, mint ahogyan regényhőseivel szokott: szeretetteli őszinteséggel ír – ezúttal önregényt.

Kisfiúként olyan térképeket rajzol, amelyeken a Stockholmtól ezer kilométerre északra lévő szülőfaluja, Hjöggböle a középpont. (Újság)írói dilemmája is hasonló: láthatja-e az ember azt, amiben éppen benne van? „Nem. De hasznos ott lenni.” A ’72-es müncheni olimpiáról, a sportról tervez könyvet írni, és riporterként egyszer csak ott találja magát a palesztin terroristák által túszul ejtett izraeli sportolók szállása alatti folyosón, ahol a kommandósok robbanószereket tapasztanak a plafonra. Ott van, ahol a dolgok történnek, de – írja – csak éppen a lényeget nem láthatta: ott változott meg a világ, akkor köszöntött be a modern terrorizmus kora. Ott van ’89-ben Prágában, a Vencel téren – érzi, hogy ez a történelem gyújtópontja, mégis inkább a szállodai hűtőben lévő két üveg bort választja: akkor már sem a világot, sem önmagát nem látja élesen. A másik élet tétje – a regényé és az iszákosság utánié is – ez: képes-e Enquist saját magára mint önnön élete középpontjára rálátni. Enquistnek ez az emberi és írói bravúr is úgy sikerül, mintha mi sem volna ennél természetesebb.

A regény elején megismerkedünk egy kis svéd falu Krisztus-hívő közösségével. Az özvegy anya népiskolai tanítónő, aki szombat esténként azt kéri kisfiától, vallja be bűneit. De a kis Per Ola bűntelen. Kétségbeesésében kitalál egy bűnt: cukorkát lopott a boltban. Anyja elnézést kér a boltostól, aki elmondja, hogy a cukrot olyan magasan tartja, hogy azt a fiú nem érhette el. Olyan bűnt vallott be tehát, amit el sem követett, és az anyjának is hazudott. A szombat esti bűnbevallások ezután magyarázat nélkül maradnak el. Irigyli azokat a gyerekeket, akik a bűneik megvallása révén részesülnek a lelki épülés ajándékában. A 13 éves Per Olov, aki helyettes számviteli ellenőr volt az anyja által gyerekek számára alapított Remény Serege nevű antialkoholista egyesületben, életre szóló józansági fogadalmat tett. Ezt felnőttként súlyosan megszegte. Van immár mit bevallania – egy regényre való.

A vaskos könyv legmegrázóbb –egyszerre horrorisztikus és megható –részei a gyerekkorról és annak felnőttkorig cipelt örökségéről szólnak. Tudja, hogy a bátyja a születés után nem sokkal meghalt. Kisfiúként azt képzeli, elcserélték, és tulajdonképpen ő fekszik a kis koporsóban. De akkor kicsoda ő? Féléves, amikor az apja meghal, és a fantáziáló fiúcska maga mellé veszi az ismeretlen férfit. Ő az Útitárs, a Jótevő. A karácsonyi ajándékok felett motyogva, titokban őhozzá beszél, és később, amikor már idősebb a harmincegy évesen meghalt apjánál, mindent meg akar mutatni neki, ami a világban történik, ám az iszákosság elhatalmasodásával elveszíti.

Sok mindenről tudósít ez a vaskos könyv: a svéd közélet és értelmiség –tőlünk nézve persze irigylésre méltó, ám korántsem fenékig tejfel – belvilágáról, a Broadway-siker természetrajzáról, a vallási megújulási mozgalmak és a munkásmozgalom kapcsolatáról... Enquist akkor van nagy formában, amikor a gyerekkorról ír. Keresetlen egyszerűséggel kutat a kisfiú ként nem látott összefüggések után, saját életidejében szabadon járva-kelve felidézi emlékeit, érzéseit. De nem felnőtt ésszel okoskodik visszafelé. Mi olvasók is ott hánykolódunk Enquist félelmeinek, bizonytalankodásainak, titkolt örömeinek, a tabuk és feltehetetlen kérdéseinek lélekvesztőjén.

Enquist tehát nemcsak őszintén, önmagáról beszél. Hanem helyettünk is.