Nem fontos, értik-e, de az idegek borzongjanak, mint kifeszített húr a szélben. Mindegy, hogy versem tetszik-e, gyönyörködtet-e. Az olvasó, ha nem is tudja, még csak nem is sejti, borzongó idegeiben érezze… (kiemelések az eredetiben – J. L.) – idézi Somlyó György Philoktétész sebe című nagy ívű költészettörténetimunkájábanWeöres Sándort. Sajó László Fényre sötétedő című kötetét eltalálja Weöres mondata.

Sajó könyve ugyanis kétségkívül borzongató, ugyanakkor a versformákra nézve csöppet sem hagyománykövető; érzékelhetően nem tanult költészet. Hála az égnek, nem irodalmi irodalom! Pontosabban a huszadik századi líra fordulatai között vad nagyvonalúsággal csatangol. Szabad. Nem állítanánk, hogy felmondja annak kontextusát – elég, ha Erdély Miklós bon motjára gondolunk: az új kiment a divatból –, hanem minden fenntartás nélkül merészkedik a legkülönbözőbb költői intarziák világába. Ha azonban egy ponton kívánjuk megragadni Sajó verseinek hanglejtését, rezgésszámának sűrűségét, azt, ami összefogja alaktani vetületeit is, akkor minden bizonnyal az önmegszólító vallomásosság tónusát emeljük ki. És ennek a tradíció felől gondolható jellegzetességét, azaz a confessionalitás eredendően vallásos, de legalábbis istenkereső, -tagadó karakterét.

Azt a beszédmódot, amely az Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát megidéző, annak soraira és formájára támaszkodó, azonos című versben (Naphimnusz) a legmarkánsabban szólal meg: „Dicsérjen téged a testi halál, a szív-, a –máj, az –agyhalál / a klinikai, a kín-, az éh-, a szomj-, a fagy-, a tömeg-, a vértanúhalál / a hirtelen, a korai, a szép, a lassú, a váratlan, az önkéntes, az értelmetlen, / a könnyű, a fájdalmas halál / a mi testvérünk…”

Sajó verseinek ez a vonulata bejátssza például Ginsberg Khaddisát, amivel csak a recenzió főcsapását szeretnénk egyre vaskosabb ceruzavonásokkal kijelölni. Jelezni, hogy bármely robbanékony és erős gesztusmegtalálja azt a művek alkotta közösséget, amelyben rímei más rímekkel ölelkeznek. Nyilván Sajónál sem véletlen a szövegek párbeszédessége, a költői felmenőket vízjelesen a strófák közé író ösztönössége, a váltóláz pusztító lüktetésében blaszfemikus imákat dörgő irodalomtörténeti háttérországa. E helyütt nem feledkezhetünk meg a bámulatos Apokrif szonettekről sem. Az evangéliumot Sajó nem először emeli ihletett pillanatainak kereszttüzébe; kisprózáiban gyakran visszatér rá. A kötetben ellenben olyan, egyszerre a profánt és szakralitást megpendítő összhangzattan peremén egyensúlyoz, ami okán megérdemli a megkülönböztetett érdeklődést: „Most már tudom, de nem mondom senkinek. / Most már értem, miért nem menti meg / fiát. Mert nincs, igazság, út, élet, nincs vigasz. // Visszafelé is megpihentem minden lócán / a kereszttel. Nem vagy. A földből hull a hó rám. / De amit meséltem Rólad, mind igaz.” (Nagymama utoljára megy misére)

Nem vesszük el mondandónk előzőekben megfent élét, sőt csiszoljuk tovább, amikor a kötet rétegeinek egy másik, noha nem eltérő sodrású áramára tesszük a következő hangsúlyt. Azokra a gyermeki nyelv imitációproblémáit kioltó ciklusokra, amelyekkel a könyv indul, a – nomen est omen – Gyerekversek és a Sűrített paradicsom címűekre. Ezekben a költői lendületeiben ugyanis Sajó képes távolságot tartani minden, az utánzás modalitásait követelő kényszertől. Nem akar gyerekül beszélni, hanem a saját fülé ben bízik, abban, hogy megszólalá sáért ő maga szavatol, vagy ha másképp tetszik: mindemögött egy megélt világ tapasztalatának gazdag fedezete húzódik. És ebben az öszszefüggésben tűnik fel az a költői láncszem, gémkapocs inkább, amely rendkívül termékenyen tartja egyben Sajó könyvét. Utaltunk már a vallomásosságra; ezt a kulcsfogalmat lelkesíti át a József Attila-i látószög újraélése és élesítése, amiből nem József Attila-epifániák következnek, ellenben egy szemlélet személyes szűrőkön áttördelt-átszitált újrafogalmazása: a gyermeki és a felnőtt élethelyzetek átjárhatósága. A felnőttben őrzött gyermek és a gyermek nyakában ott lihegő felnőtt drámája.

A Fényre sötétülő indító alapmotívumát a legkülönfélébb ételek-italok, az elfogyasztásra rendelt anyagi sokadalom, a gyerek- és felnőttkosztok szegénysége és dússága adja. Ennek nyomán pedig az éhség, a vágy, a kielégülésre szomjazó lélek áthallásai, mondanánk, ha Sajó kímélné magát és olvasóját. Nem teszi. Nagy és kemény fényekkel, rettentő árnyékokkal dolgozik, megnevez és kimond. Ennek a szemléletnek a határvonalai keretezik Sajó költészetének figuráit, ez a tépelődő, vívódó, önátkozó beszéd az alapot megütő hang. Innen rugaszkodik el Sajó, hogy aztán eljusson az Esti Kornél-alakmásig, a szerelmes versek megszenvedett frivolitásáig. Meg Van Goghig, meg Radnótiig és Gulácsyig.

A kötet sorai mögött József Attila szívritmuszavaros tempója és a mahleri Gyermekgyászdalok szent rémületének istenkísértése hallatszik.