Szokatlan felhívás, Magyarországon ugyanis egyelőre igen kevés a példa az önkéntes alapú kultúrmunkára, jószerével csak a debreceniMODEM-ben és a Szépművészeti Múzeumban fordult elő, hogy a civil közösség beszállt egyegy tárlat színrevitelébe. – A Műcsarnok vállalkozása tehát mindenképpen az úttörő kezdeményezések közé tartozik – mondta érdeklődésünkre az intézmény igazgatója. Gulyás Gábortól megtudtuk: a határidő lejárta előtt napokkal már majdnem hatvanan jelezték, hogy élnének az opcióval.

A felhívást azután tették közzé, hogy az előkészítés és az anyaggyűjtés során kiderült: a Szentendréről indult autodidakta képzőművészek – mindenekelőtt Wahorn András, feLugossy László, ef Zámbó István és Bernáthy Sándor – által létrehozott A. E. Bizottság, a nyolcvanas évek hazai ellenkultúrájánakmeghatározó zenekara máig rengeteg embert izgat – elsősorban a ma negyven-ötven (+) éves értelmiségieket, akik annak idején valamilyen, de főként rajongói kapcsolatban álltak a formációval és a benne megforduló képzőművészekkel. Az önkéntesek derékhadát is ők adják.

A kiállítást persze önkéntesek nélkül is meg tudná rendezni a Műcsarnok, de a civilek segítsége nagyon értékes. Néhány példa: ami a promóciót, konkrétabban a plakátterjesztést illeti, ők adottságaik, kapcsolataik révén olyan helyeken is hírt tudnak verni a tárlatnak, ahová a hivatásos szervezők nem, vagy csak óriási macera árán tudnának beférkőzni – mondjuk, üzletek kirakatába és más magánportákra. Az önkénteseknek emellett házigazdaként is nagy hasznát veszik: mennyivel kellemesebb az élmény, ha az embert nem teremőrök fogadják, hanem a közszemlére tett anyagot lényegesen jobban ismerő (és szerető) lelkes, kedves civilek. Mi több, az aspiránsok között bizonyosan akad olyan is, akit szabályos tárlatvezetőként is munkába tudnak állítani. A MODEM-ben már többször kiderült, hogy ez egyáltalán nem ábránd – összegzett Gulyás Gábor.

Az ismert kulturális menedzser, Török András szívből üdvözli a kezdeményezést, amelyről maga is úgy véli, csekély a honi előzménye. Nálunk még nem rögzült szokássá, hogy valaki ingyen, a szabadidejében nyújtson valamit másoknak, pláne nem önkéntes alapon, és különösen nem a kultúrszférában. Nyugaton, főként a Török által (a téma szempontjából) külön is tanulmányozott Egyesült Államokban már réges-rég bebizonyosodott, hogy a szisztéma működik, méghozzá nagyon is.

Járt olyan amerikai városban, ahol civil szervezetek külön irodát működtetnek önkéntesek kiközvetítésére, akik ottjártakor – egyebek mellett – egy vonósnégyes felléptére invitáló meghívókat borítékoltak, vagy külföldi vendégművészeket kalauzoltak. Ez ügyben az egyik legmaradandóbb élményét a New Orleans-i Akváriumban szerezte, ahol úgy húsz embert alkalmaztak a helyi igazgató szerint, valójában azonban vagy negyvenen tettek-vettek a terekben – a különbözetet az önkéntesek adták. Volt köztük egy idős, elegáns úr: kiderült róla, hogy speciel nyugalmazott ellentengernagy, aki kiválóan ismeri a tengeri élővilágot. Mint Török megtudta, ez az idős úr másfél évig volt várólistán, mire régi vágya beteljesült, és bejutott az akváriumba – ingyenmunkára.

– Természetesen főként a polgárok társadalmi-gazdasági kondícióival magyarázható, mennyien és menynyire hajlamosak az önkéntességre. Az amerikai feleségek, nyugdíjasok, kismamák például már csak helyzetüknél fogva is sokkal könnyebben és szívesebben vállalnak önkéntes tevékenységeket, mint a kevésbé jól szituált országok lakói – tehát ahogy mi, magyarok is. Az ottani társadalomban emellett óriási hagyománya van a jó ügyek inspirálta összefogásnak, együtt mozdulásnak – elég, ha csak a Jimmy Carter exelnök által (is) fémjelzett házépítési mozgalomra gondolunk – tette hozzá Török András.