Úgy kellett elmetszenie a bőrt, hogy ne vágjon bele a szőrbe. Ez volt a feladata Bornai Tibornak, amikor még sem a KFT zenekar billentyűse, sem pedig regényszerző, blogíró és mozgalmár nem volt. Az ukázt 1973-ban, friss érettségizettként a csepeli szőrmegyárban kapta; a Közgázra szerencsére nem vették fel, mert akkor még elvégezte volna lelkiismeretességből. Ehelyett kerek két hétig szabdalta a bőrt édesapja korábbi munkahelyén, és válhatott volna belőle akár mintaszűcs, ha nem szerződik el a Corvin Áruházba – „blokkszobai alkalmazottnak”. A kasszából begyűjtött nyugták tételeit ellenőrizte itt zsebszámológépen, egészen addig, amíg el nem csábult a zeneműkiadóhoz kottagrafikusnak.

Mindez azonban csak a látszat volt. A színpad előtt a függöny. A valódi élet a Mikronóm, később meg a Falat kenyér együttes próbáin zajlott, ahová Bornai már tapasztalattal érkezett. Zongoristanövendékként ugyanis gimnáziumi osztályfőnöke musicalíró felhívására megkomponálta a Miért kell nekem iskolába járni? című dalt, amelynek harmóniameneteit később számtalan kollégája szerzeményeiben felismerni vélte. A Bogyó zenekar azonban egészen új távlatokat nyitott előtte, hát még az utána következő. A Küllőrojtot senki sem ismerte, hiszen nem koncerteztek, az ifjú zenészek mégis e zenekar tagjaiként nyerték el a magyar dzsesszszakma legkiválóbbjainak ismeretségét. Sőt többnyire a dicséretét is. Az Almárium és a Kentaur nevű bandáktól pedig már csak egy ugrás volt a KFT megalakulása. Meg az 1981-es Táncdalfesztivál, ahol fehérre festett arcukkal és a Bábu vagy című számmal nemcsak a zsűrit, hanem egész Magyarországot meghökkentették. – Valaki nagyon könnyelmű lehetett ott a válogatók között, nem penderített ki minket időben a versenyből. Kiszabadult a betiltott zenekarok zacskójából egy buborék... – magyarázza Dráni, akire Laár András az indiai író-költő, Rabindranáth Tagore rejtélyes jelentésű neve után tapasztotta évtizedekkel ezelőtt ezt a becenevet.

A hirtelen jött országos sikerhez képest a „bábus zenekarnak” csak másfél évvel később jelenhetett meg az első lemeze. Ebben a vészesen hosszú időszakban rejtélyes okból fedő alatt tartotta őket a kultúrpolitika, pontosabban a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, még pontosabban Erdős Péter. A másik oldalra viszont az underground zenekaroktól kapták a pofonokat, rájuk sütötték az „államilag támogatott újhullám” billogot: irigység járt érte és kitartó utálat. Olyannyira, hogy például Müller Péter Sziámival 2009-ben beszélt először Bornai, a konfliktushoz méltó élethelyzetben: a Kádár-korszak „könnyűzene-politikáját” is elmesélő regénye, a Lőj az ördögre! bemutatóján. Az önéletrajzi elemekkel átszőtt történet jól sikerülhetett, Müller legalábbis a Varázshegyen meg ezen kívül, saját bevallása szerint, sosem olvasott el könyvet kétszer.

De ezzel nagyot ugrottunk az időben. Hiszen Bornai Tibor a KFT zenekar életének első 10 évében szinte kizárólag a zenélésnek élt. Utólag döcögős indulásukat sem bánja, így legalább nem váltak sikernyomorékká. Jöttek szépen a jogdíjak, a koncertmeghívások – és persze a nők. Utóbbiak okozták Dráninak a legtöbb fejtörést. Amikor visszatérő hibáiról faggatom, csak annyit felel: – A harmadik feleségemmel élek. Szóval itt kell lennie valami problémának. Egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy nekem nem lehet a nyakamba ugrani. Beláttam, hogy igaza lehet. Találkozáskor biztos nézek valahogy, vagy csinálok valamit, ami ezt kizárja. Kicsit el is szomorodtam, mert szeretnék olyan lenni, akinek a nyakába ugranak. Egyébként a viszonyomat a nőkkel mindig az jellemezte, hogy kerestem az egy igazit. Amikor valaki hasonlított az egy igazira, akkor nagyon elkezdtem akarni, hogy ő legyen az. Vadul udvaroltam, majd elvettem feleségül. És talán azért sem voltam soha olyan csajozós típus, mert annyi egyetlen igazi nincsen. Vannak gyönyörűek, és úgy csúnyák, hogy nagyon szépek tőle, sőt nagyon ritkán talán még olyat is láttam, aki tényleg csúnya. A szerelemről meg van egy elméletem. Az úgy szól: mi van akkor, ha az őrültként viselkedő szerelmest a túlvilágról irányítják? Hogy van egy lélek, aki csak akkor tud ideszületni, ha az a két Földön bolyongó egymásba szeret.

De akadtak, akadnak lány barátok is. Felgombolyíthatatlan, mi lett volna, ha közülük az egyik elsőnek, gimnáziumi padtársának tett fogadalmát betartja a fiatalember. A hetvenes évek elején egész baráti körük állította, hogy ebben az országban nem lehet élni. Tömeges disszidálásban gondolkodtak. A barátnővel, Zsóval azt beszélte meg hetvenegyben, hogy 1980. május 20-án a Trevi-kútnál találkoznak, aztán majd meglátják, mi lesz. De nemcsak oda nem jutott el Dráni, hanem Dél-Amerikába sem, pedig arról egyszer álmodott. – Egy hajóról néztem a partot, ami maga a Tűzföld volt, és gyönyörű. Akkor az jutott eszembe, hogy szent ég, ez itt most életem legnagyobb élménye, ennél már nem jöhet jobb.

Szerencsére nem így történt, mert az álom legalább húszéves, Bornai életében pedig eddig minden korábbi boldogságnál jött egy szebb. De vissza egyik korszakába sem vágyik, arccal előre éli az életét. Így megbékélt a KFT zenekar tízéves szüneteltetésével is: 1991 és 2001 között írt három szólólemezt, dalokat másoknak, és útjára indította a magyar muzsikusokból és orosz népdalénekesekből álló Baba Yaga nevű folkrock zenekart. Amikor újra lett KFT, újra szerzett KFT-dalokat, mellette musicalt, a Web Site Storyt. Magyarra fordította Krishnamurti bölcsességeit és vagy húsz regényt, írt két saját könyvet, plusz két éven át naponta frissítette a blogját. Ennek az idén januári befagyasztását 230 ezer klikk mögött megbúvó hús-vér ember gyászolta, hiába. Dráni úgy érezte, hogy az energialevezető csatornán már túl sok energia szökik. És máshol is szükség lett rá.

– Körülnéztem, és azt láttam, hogy az emberek szörnyű lelkiállapotban vannak. Gyűlölik egymást. Késztetést éreztem magamban arra, hogy ezt ne hagyjam így. Nem tudom, hogy ez honnan van bennem, mert gondolhatnám azt is, hogy mit érdekel! Lehet, hogy a legegyszerűbb szóval ezt úgy hívják, hogy hazaszeretet.

Állítólag ebből az érzésből is többféle létezik. Bornai szerint ma sokan szeretik a szájukkal a hazájukat, miközben nem csinálnak semmit. Dráni a Mentális Hazaszeretet Polgári Engedelmességi Mozgalmat hirdette meg nemrég a Facebook közösségi portálon. – A mozgalmat, amiben nem kell mozogni. A cél az, hogy mindenki odáig próbáljon meg rendet tenni, amíg a karja elér – magyarázza az átlagosnál jóval nagyobb fesztávolságú Bornai Tibor a Dunakanyar legszebbnek tartott pontján, egy dombtetőn szerénykedő tisztáson. Ide lócát ácsolt magának, hogy onnan Alcsi nevű befogadott kutyájával együtt naponta legalább háromszor szemrevételezhesse a lomha folyókanyarulatot. Ő már egy 1997-es interjúban azt nyilatkozta, hogy a dilettánsokon kívül a szélsőséges nézeteket vallókkal nem volna hajlandó együtt dolgozni soha.

Állítja, a hozzá hasonló foglalkozást választók súlyosat tévednének a nyílt politizálással, de megnevezi az egyetlen kivételt is. Azt, amikor bizonyos csoportok politikai és származási alapon megkérdőjelezik a másik ember jogát a megnyilvánuláshoz, az élethez, a lélegzetvételhez. Ez ugyanis szerinte már nem politika. Ez sima gyűlölködés. És ha lenne Magyarországon szélsőbaloldal, és mondjuk, robbantgatna vagy fenyegetőzne, számára ugyanígy kizárná magát az értelmes emberi lények nemes csoportjából. Az ilyen közösségektől szerinte annál látványosabban kell elhatárolódni, minél hangosabbak ők, de tudja azt is, hogy a „hátat fordítás” nem mehet a végtelenségig. Nem lehet túl messze a pillanat, amikor majd ki kell állni és azt kell mondani, hogy nem. Akármi lesz is a következménye.

– Fél? – kérdezem a békés zenészt a békés kutyája mellett, a békés naplementében, a békés visegrádi erdőszélen. – Félek attól, hogy fájni fog – feleli. – Hogy majd kinyitom a számat, amikor kussolni kéne.

Hogy ez az általa megjósolt, elkerülhetetlennek látszó szembesülés nehezebb lesz-e, mint az a régi, a nyolcvanas években, amikor egy gyéren megvilágított íróasztal mögül akarták a kommunizmus szolgálatába állítani, azt nem tudja. Úgy érzi, erről utólag volna érdemes beszélni, mert ilyenkor még senki sem tudhatja, hányadik körmének a letépésekor törne meg. Annyi biztos, hogy ha valaki felnőtt életének majdnem minden hónapjában írt legalább egy dalt, akkor erről a felismerésről is szólnia kell legalább egynek. „Azt hisszük, értjük, / hisz távolról nézzük / a szereplők történetét.… / Tudjuk, hogy mit tennénk / másképpen, s hogy élnénk / más ember életét... / Aztán eljön egy szép nap, / és rajtunk a sor, / mikor eldől, hogy mit is teszünk.

Névjegy

BORNAI TIBOR

1955-ben született Budapesten. Gimnazista kora óta írt 530 dalt, de lehet, hogy többet. Saját maga gyűjtése még folyamatban van. Decemberben 30 éves jubileumi koncertje lesz a KFT-vel, és még nyomdaszagú legújabb könyve, A morfondírozás gólyalábain című. Ebbe állítólag mindent beleírt, amit a világról tud, szóval szerinte most már akár el is némulhat.