„A szépség drága mulatság. A szépség minden dologban az utolsó simítás, ami sokszor elfedi a lényeget. Lehet, hogy egy ház színesen sokkal szebben néz ki, mint vakolatlanul, de a pucolás akkor is csak a ház értékének a töredékét jelenti. Valójában minden tárgyat egyetlen dolog minősít: használható-e arra a célra, amire megalkották? Ha működik, akkor tökéletes.”

Nem véletlen, hogy a csöglei Tóth Zoltán így vélekedik az őt körülvevő tárgyakról. A Veszprém megyei kis faluban sokan csodabogárnak tartják a most 76 éves egykori lakatosmestert, de még azok is tisztelettel beszélnek róla, akik a háta mögött azért mosolyra húzzák a szájukat. Zoli bácsi ugyanis a mások által már szemétnek ítélt dolgok újrahasznosításának falusi nagymestere. Nem is igazán ismeri a hulladék szót, a portáján halomban álló „szemétre hajazó tárgyak” mindegyikéről úgy vélekedik: jó lesz az még valamire.

Ezt a mentalitását aztán alaposan kihasználják a falubeliek, ami nem is csoda, hiszen jóval olcsóbb Zoli bácsihoz elszállítani a megunt, tönkrement háztartási gépeket, leselejtezett bútorokat, bicikliket, kidobásra ítélt használati tárgyakat, mint elvinni a szeméttelepre. Tóth Zoltán pedig nap mint nap bizonyítja, hogy az emberi leleményesség határtalan. Az idő sajnos nem, így az udvara állandóan úgy néz ki, mintha folyamatos lomtalanítást tartana. Viszont ha bárki találomra rámutat egy-egy kiszuperált darabra, azonnal rávágja, hogy milyen tervei is vannak a hulladékgyanús kacat hasznosításával.

Tóth Zoltánhoz nem egyszerű bejutni, mivel a csöglei főutcán álló házának kapujánál nincs csengő. A figyelmesebb szemlélő aztán mégiscsak megtalálja a csengőgombot pár méterrel arrébb, a házfalon, két ablak között.

– Ott van a legjobb helyen, hiszen így a szobából azonnal látom, hogy ki keres – mondja Zoli bácsi fejét ingatva azon, hogy ezt valaki furcsának találhatja. Azt is természetesnek tartja, hogy a gerendák közé, a mennyezetre szerelte fel a televíziót, mondván, napközben úgysem ér rá leülni, esténként meg az ágyban fekve így a legkényelmesebb tévézni.

Az ezermester házában akármerre is néz az ember, mindenhol furcsa tákolmányokat látni. A konyhai sparhelt fölött például egy 70-80 literes fémtartály helyezkedik el, amelyből egy cső vezet a fürdőszobai csaphoz. Téli napokon egy-egy befűtéssel a sparhelt melege annyira fel tudja fűteni a vizet a tartályban, hogy másfél nap alatt sem hűl le. Nyáron napenergiával készül ameleg víz: Zoli bácsi egy hét méter hosszú, vastag műanyag csövet szerelt fel a háza tetejére, amelynek két végét egy-egy fémfazékkal zárta le. A csapból egy csövön keresztül vezeti be a hideg vizet a 100-120 literes űrtartalmú csőbe, ahonnan szintén a fürdőszobába folyik a napsugarak által felmelegített víz. Napi egy óra napsütés még ősszel és tavasszal is elég ahhoz, hogy felmelegedjen a víz a csőben, igaz, a kezdetleges szigetelés miatt reggelre legfeljebb langyos fürdővíz marad.

A lakásban az egyetlen fűtőalkalmatosság a sparhelt, télen a konyha meleg levegőjét gondosan megválasztott pontokon elhelyezett apró ventilátorok keringetik körbe a szomszédos helyiségekben. A tüzelővel egyébként nincs sok gondja az ezermesternek, hiszen a falu határában van fél hektár erdője, ami elég tűzifát adhat élete végéig.

A csöglei háznak a másik fele amolyan „közösségi tér”. Az egykori istállót ugyanis Tóth Zoltán átalakította „privát kultúrházzá”, ahogy ő hívja: táncteremmé. Az existállóban Zoli bácsi vezetésével rendszeresen baráti összejöveteleket, szüreti mulatságokat, szilveszteri bulikat, főzőpartikat tartanak a falubeliek. A lakótérhez hasonlóan a tánctermet is benépesítik a hulladékhasznosítás gyöngyszemei.

A mennyezeten például a gerendák között ablakok sorakoznak.

– Én vagyok a panelprogram meg az iskolafelújítások egyik legnagyobb támogatottja – mondja Tóth Zoltán.

– A környékbeli falvakból, sőt még Ajkáról is kerültek hozzám olyan leselejtezett nyílászárók, amiket a felújítások során ki akartak dobni. Én viszont még remekül fel tudtam használni például álmennyezetként. Az istálló nagyon sötét volt, a vastag kőfalakba pedig nehéz lett volna nagyobb réseket vágni. Inkább felraktam a régi iskolaablakokat a plafonra, aztán két helyen megnyitottam a tetőt, oda leselejtezett autóüveget szabtam, így most olyan világos van a táncteremben, mint egy galériában.

Télen pedig jó meleg. A sarokban áll egy furcsa szerkezet, közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy egy kályha. Azért nehéz beazonosítani, mivel első pillantásra inkább egy hűtőszekrényhez hasonlít.

– Az is volt, egy jó öreg Szaratov. Egyszer, javítása közben fordítva kötöttem be az egyik drótot, mire végleg megadta magát. Mondom magamnak: ha hűteni már nem akarsz, akkormajd fűtesz. Kibéleltem samottal, príma kis kályha lett belőle.

A táncterem egyik legizgalmasabb darabja nem egy használati tárgy, hanem egy szentkép. A Getsemáne-kertben virrasztó Jézust ábrázoló festmény eredeti kerete ugyanis tönkrement, Tóth Zoltán pedig egy leselejtezett iskolai ablakot talált legalkalmasabbnak a pótlására. Mint mondja, tökéletes választás volt: fából van a keret, ráadásul az ablaküveg megvédi a vásznat.

A csöglei ezermester legeredetibb alkotása a háza udvarán található, ahol az elmúlt években kiépített egy fűthető kerti tavat. Arra a kérdésre, hogy ez mire jó, csak annyit mondott: hát arra, hogy legyen! Egyébként lehet belőle locsolni, a gyerekek pedig fürödhetnek benne, vagy akár tutajozhatnak is rajta.

A kerti tó – közepén egy kis szigettel – valójában egy hatalmas, kibetonozott ciszterna, ami a környező épületekről bonyolult ereszcsatorna-rendszeren keresztül gyűjti össze az esővizet. Tóth Zoltán számításai szerint egy centiméternyi csapadék tíz centivel emeli meg a kerti tó vízszintjét. A víz fölé a tervek szerint hamarosan üvegház kerül, amelynek a fémkerete már elkészült. A fémvázon mintegy 200 méter hosszan egy műanyag cső tekeredik, ez a vízmelegítő rendszer lelke. Amíg a tó-üvegház el nem készül, addig a nap által felmelegített vizet egy miniszivattyú keringeti a vízgyűjtő és a szomszédos fóliasátor között.

– Nyáron ennek nincs jelentősége, de például ősszel egy pici napsütés is elég ahhoz, hogy meleg víz kerüljön a fóliasátorba. Tavaly még karácsonykor is szüreteltem saját paradicsomot – mondja Zoli bácsi. – Egy kidobott gáztűzhely alkatrészeiből hamarosan építek egy szélkereket, hogy kiváltsam vele a vízforgató szivattyút.

A csöglei ezermester gyerekkora óta „gyűjtögető életmódot folytat”, és állandóan barkácsol. Ebbe bukott bele a házassága is.

– A feleségem negyven év együttélés után érezte úgy, hogy nem bírja a gyűrődést mellettem. Tíz éve elköltözött, azóta egyedül élek. Megértem őt, tényleg nem könnyű velem: soha nem azt csinálom, amit éppen kellene, hanem azt, amihez kedvem van.

Tóth Zoltán élete döntő részét a szülőfalujában töltötte, a tanulás, a katonaság és a munka miatt rövidebb-hosszabb ideig ugyan elhagyta Csöglét, de a leghosszabb ideig – 17 évig – mégiscsak a helyi téeszben dolgozott.

A csöglei nyugdíjas sokat spórol a saját maga készítette technikai berendezésekkel – a villanyszámlája a sok fúrás-faragás ellenére soha nem éri el a 3000 forintot –, valójában mégsem ez motiválja.

– Mindennap arra ébredek, hogy rengeteg munkám van. Reggelente azon tanakodom, hogy a négy-öt megvalósítandó tervem közül aznap éppen melyikkel foglalkozzak. Lassan húsz éve vagyok nyugdíjas, de még soha nem unatkoztam egy percet sem.

Névjegy

TÓTH ZOLTÁN

1935-ben született Csöglén. Édesapja a falu kovácsa volt, gyerekként mellette dolgozott, de később más mesterségeket sajátított el – ezek közül a fémöntő-, a lakatos-, a kőműves- és a varrógépműszerész-szakmákról papírja is van. 31 évesen érettségizett, 50 évesen szerezte meg agronómusdiplomáját. Tíz éve egyedül él, a falubelieken kívül távol lakó három gyermeke és unokái látogatják rendszeresen.

Tóth Zoltán Csogle Arcoik zu Cser