Elveszett illúziók
Nem nagy ügy, irány a rendőrség, az indulásig hátralévő egy hét bőven elég lesz a személyi iratok pótlására – gondolja. Csak nem egy ilyen családnévvel: Assayas. S nem külföldön született szülőkkel. A Konstantinápolyban világra jött, zsidó származású apa, Raymond Assayas és a távoli, kelet-európai országból Franciaországba került magyar anya, Pólya Katalin elég okot ad a hivatalnak a bizalmatlanságra.
Így kezdődik Michka Assayas vessző futása, már-már kafkai körforgása a bürokrácia útvesztőjében, amelynek során nemcsak identitását veszíti el, de illúzióit is, hogy egy fejlett nyugat-európai ország állampolgára, olyané, amely az újkori történelem soránmindig a demokratikus emberi jogok, az egyén szabadságának élharcosa volt. Kerületi rendőrőrszobáról országos parancsnokságra, országos parancsnokságról a belügyminisztériumba vezet az út, onnan a bevándorlási, majd az állampolgári hivatalba, ahol csádi meg elefántcsontparti családokkal együtt várakozik a sorára s a lehetőségre, hogy az egyre hűvösebb és bizalmatlanabb hivatalnokoknak igazolja: ő francia. Itt született, franciák voltak a szülei – ha nem is itt születtek –, franciák a gyermekei, franciául beszél és gondolkodik, ezen a nyelven írja könyveit, munkahelye a France Musique, a párizsi rádió zenei adója.
– De hiába! Nincs többé objektív igazság. A realitás helyébe a bürokrácia abszurditása lép – mondja a Népszabadságnak Michka Assayas. S egyszeriben világossá válik, hogy egy ilyen személyes epizódból miért született regény. Ezt az abszurd világot ugyanis ábrázolni kell. Azt, ahogyan a dolgok túllépnek a politikai vagy morális realitáson, és öncéllá lesznek. Ahogy a bürokrácia hatalma önálló életre kel, a törvények nem szolgálnak többé, hanem önigazolásba fordulnak. Az irodalom eszközeivel is ábrázolni kellett azt a helyzetet, amikor a miértre nincs értelmes válasz. Amikor a különböző és egyre magasabb szintű szervek már csupán technikai kérdésként tekintenek az ügyre, s elhanyagolható részletkérdéssé válik, hogy végső soron egy emberről van szó.
Megrázó, borzongató hitelességgel ábrázolja a szerző a bürokrácia ridegségét, elembertelenedését, a külföldieknek – potenciális bevándorlóknak – szóló szenvtelen elutasítást. S végül Michka Assayas – legalábbis életének ebben a periódusában –külföldinek számít a saját hazájában. Kényszerűségből kezdi tanulmányozni, szó szerint feltúrni a családi archívumot, hátha talál valamit – egy iratot, levelet, okmányt –, amellyel igazolhatja elhunyt szüleinek francia állampolgárságát. Közben pedig maga is felfedezi, újraértelmezi családja történetét.
– Milyen más volt felnőttként újraélni a szüleimmel való egykori kapcsolatomat! – mondja Michka Assayas. Már nem vakította el a gyermeki féltékenység, amelyet akkor érzett, amikor az anyja, az elegáns párizsi nő –olykor André Malraux híres író, De Gaulle tábornok kultuszminisztere társaságában – meglátogatta vidéken hagyott családját, férjét és két fiúgyermekét. A mama, Pólya Tibor festőművész lánya, gróf Károlyi Istvánhoz, Károlyi Mihály unokaöccséhez ment feleségül, s együtt emigráltak Párizsba, ahol akkor még a nagybácsi képviselte Magyarország diplomáciai érdekeit. A mama éppen az iránta való rajongás okán adta másodszülött fiának a Michka nevet, holott akkor már elvált Károlyi Istvántól, s 1954-ben hozzáment Assayashoz. Aki viszont egy zsidó család gyermekeként Konstantinápolyban született, ahonnan az első világháború szövetségesi viszonyai miatt csak francia segédlettel tudott kiszabadulni s végleg letelepedni Párizsban. Michka apja a második világháború éveiben francia diplomataként képviselte hazáját Latin-Amerikában, ahonnan hazatérve, 1954-ben vette feleségül Pólya Gagát. Ebből a házasságból született 1958-ban Michka, akinek a Bernard Grasset kiadónál idén megjelent Faute d’identité (Személyazonosság nélkül) című könyve részletesen taglalja ezeket a családi vonatkozásokat.
Súlyos mondattal zárulMichka Assayas könyve. Az identitását – és illúzióit – vesztett szerző azt mondja az okmányait végül kiállító hivatalnoknak: „Soha többé nem fogok személyi igazolványt kérni, mert az ország, amelyben felnövekedtem, nem létezik többé.” Összetört benne valami. Ha egy elhagyott irat elég ahhoz, hogy kétségbe vonják identitását, ellopják fiatalkori álmait, felnőttkori sikereit, franciául írt könyveit, mindazt a szellemi és érzelmi viszonyt, amely őt fél évszázadon át abban a hitben tartotta, hogy francia, akkor nem akar többé semmit ettől az országtól. Érzelmileg kívül került rajta, kisemmizetté vált. Ember maradt, mindenfajta hovatartozást minősítő jelző nélkül.
