Beérkezés Pesten
Feltárnak – a művészettörténészi munka folyamatos. Erre a pesti bemutatóra felderítették, hogy Czóbel melyik párizsi utca melyik sarkáról készítette azt a képet, amely a régóta ismert Kislány ágy előtt kompozíció hátterében azonosítható, több, eddig nem látott kitűnő művel dokumentálták a topográfiai felfedezést, és előteremtették Orbán talán leginkább méretre Nagy aktját is. Egyszerre tudományos és látogatóbarát truváj (korstílusban tartva: trouvaille) a Fidibusz-karikatúra falra nagyítása és az ott parodizált művek reprodukcióinak azonosító rávetítése is, de nem ezek, nem ez az igazi kárpótlás a Pécs után visszaadott művekért.
A pécsi, az első kiállítás után a tulajdonosok a kölcsönzött művek egy részét természetesen visszavárták, de mindezt feledteti és kompenzálja a pesti rendezés. Homogénabb, mintha tömörebb és értelmezőbb volna a fővárosi repríz már az előnyösebb teremfeltételek miatt is, érettebb a látnivaló a folyamatosan érő szakmai koncepció nyomán.
Talán fesztelenebbül mutatkozik meg a csoport lelki-szellemi lényege. Az a magával sodró energia és optimizmus, amely stiláris és kvalitáskülönbségek ellenére egy alakulatnak mutatja szűk egy évtizeden át ezt a laza szerveződést, és amelynek a dinamikája máig kissé felfoghatatlan a néző számára. Nézzük a mindig vezérnek tartott Kernstokot, akinek ezt a vezérszerepét az újabb kutatás meggyőzően árnyalja, opponálja. A Hősök terén természetesen nem látható, aminthogy értelemszerűen hiányzott Pécsről is az a hagyományos életképfestészet és az a nagybányaias hangulatpiktúra, amely a Nyolcak-korszakot megelőzte. Ám ott van az az Agitátor-tablót éppen tíz évvel követő Czóbel-arckép, amely egy lélektanilag szemlélődő ábrázolást feszít vörös-zöld komplementerekkel, izgatott, színes ecsetvonásokkal hevessé-nyugodttá. Aztán ott a foltfeszültségbe kirobbanó Fiúakt, a tízes évek talán már-már expresszionista vadságú tájai és a hirtelen visszafogott színű lovas képek, amelyek ugyanakkor egy-egy lótomporral képesek elképesztően büszke energiákat hirdetni.
Pesten is középre állították azt a pompás Cézanne-csendéletet, a Szépművészeti fődarabját, amely az ihlető elődöt és felszabadító példát reprezentálja, és amely a különbségeket meggyőzően szemlélteti. Nem a harmincesztendőnyi távolságra gondolok, nem is kvalitáseltérésekre, hanem arra a szellemi másságra, amely a Cézanne-csendéletet most körbevevő Nyolcak-csendéletekben megmutatkozik. Az aix-i mester kompozíciója, mint tudjuk, maga az élettel teli nyugalom. Tihanyi zöld palackos csendéletén a cézanne-i, otthonosra keményített, fehér szalvéta torlódó, szikláséles abroszszirtté válik, a kék üvegpalackoson mélységes krátert nyit, és sárgás, vastag lávaformákat bocsát ki magából, hogy a Nagy sárga terítős csendéleten mindezt a tektonikát éles-fémes élfények fokozzák a türelmetlenségig. Berény csendéletein is feszültségből lesz nyugalom. Kancsós csendéletének kancsója, ez az oly sok Nyolcak-képen megjelenő fehér öblösség szinte támad a korpulenciájával, hogy még ugyanabban az évben egy másik gyümölcstál alatt az abrosznak éle legyen és hasítson, s hogy ugyancsak kilencszáztízben, egy harmadik remekművön az asztal és az abrosz kubizáló erőt, a tépett, fekete kancsó expresszív izgatottságot adjon a mesteri egyensúlyhoz.
Szabad színpompa és magabízó dinamika – ez a közös jellemzője, egységteremtő ereje ennek a laza és hamar szétszéledő csoportnak, amely nyolc különböző egyéniséget, különböző teljesítményre képes festőt fogott össze egy nemzeti piktúra megfordításához. Stílusuk – most ismét jól látható – egy életművön, sőt egy éven belül is változhatott, vibrált a heves festőiség és a konstruktív fegyelem okkal kijelölt két pólusa között, és mégis meglévő egységüket (amely most, száz év múltán szülőföldjén, a fővárosban is beérkezett) nem mással, egy különleges korral, egy kor különleges szellemével érdemes magyarázni.
