Egyébként is: Lang Lang kínai. Liszt pedig igenis mindenekfelett, idén különösen, és ha azt mondja Lang Lang, hogy Liszt az ő „piano heró”-ja, akkor először arra kell gondolnunk, hogy ekkora nemzetközi sikerről még Liszt sem álmodhatott. Igaz, arról sem, hogy az új lemez kísérőfüzetében azt írják, kétszáz éve született és hetvenöt éve halt meg, a fejszámolás nem volt a tanulmányíró erőssége. Lang Lang mindenesetre elmondja itt is, hogy őt a pályán az a Tom and Jerry indította el, amelyikben a 2. magyar rapszódiára üldözte a macska az egeret, és mindannyian pirulhatunk, akik valaha is láttuk a híres jelenetet, majd utána ugyanolyan arccal ettük tovább a tejbegrízt, és eszünkbe sem jutott, hogy egyéb következtetésre kellene jutnunk a látottak alapján, mint hogy jaj, de vicces. Persze könnyű annak, akiről kiderül, hogy tehetséges.

A másik oldalról nézve azonban Lang Lang számomra egyre nehezebben elviselhető, régebben jobban tudtam örülni annak a nyilvánvaló ténynek, hogy tud zongorázni. Ma úgy hallom, hogy semmi mást nem tud, csak zongorázni, nagy sebességgel billentgetni a billentyűket. A közhiedelem szerint Liszt azok közé a zeneszerzők közé tartozik, akiknél ez éppen elég, virtuóz, aki műveinek jelentős részében a döbbenettel operált, s ha valamiért kimehetett a divatból, talán éppen ez, száz évvel később már nehéz volt megdöbbenni a virtuozitáson, részint mert ismerőssé váltak a darabok, részint azért, mert az eljátszhatatlannak mondott műveket zeneiskolai vizsgákon játszották. Ha tetszik, Lang Lang Liszt zeneisége mellett érvel, amikor képtelen jól eljátszani Schubert Ave Maria-átiratát élvezhetően, nem tudja érzékeltetni a dallam logikáját, szöveges alapját és azt, ahogy ez tisztán hangszeres logikájúvá fordul át. De Lang Lang akkor is Liszt mellett érvel, amikor idegtépően dörgeti a 6. magyar rapszódiát, és minden oldottsági kísérlet ellenére az egész végtelenül szögletesen és nehézkesen hat, a hangsúlyok nincsenek a helyükön, ez a jófajta léhaság és érzelgősség, ahogy a viccben mondják, meghal az asztalnál, minden hang megszólal, de egyiknek sincs funkciója.

Lehet az is minderre a válasz, hogy még mindig ő az, aki kezdeményez, mennyivel többet ért meg Lisztből, mint amennyit mi értünk a kétszáz éves kínai szerzők zenéjéből. De van egy még szomorúbb riposztom is. A lemez utolsó száma az Esz-dúr zongoraverseny a Bécsi Filharmonikusokkal és Valerij Gergiev vezényletével. Gergiev ma sztár a karmesterek között, kontinenseken és zenei kultúrákon ível át a pályája, Szentpétervártól New Yorkig elég csak kiírni a nevét a plakátokra, és tódul a közönség. Azt valahogy mégsem érzem, hogy Gergiev sokkal mélyebben és megvilágosítóbb erővel interpretálná Liszt zenéjét, mint az ifjú kínai.