Bauhaus-házaknak hívja a pesti nyelv azokat a harmincasnegyvenes években emelt épületeket, amelyek a hazai modernizmus első emlékei. És amelyekben mindig akad art decós márványlépcsőház, bronzveret, és egyéb olyan lekerekítés, amelynek nincs sok köze a szigorú Bauhaushoz. Nem beszélve szellemről, funkcióról és használóról, amely-aki a budapesti Új-Lipótvárosban (esetleg: az újrakeresztelt Köztársaság téren) bizonyosan más (más volt), mint volt Dessauban. Mármost alighanem hasonló eltérések foglalkoztatják azokat a szakelméket, akik el akarják különíteni a táblabíróvilág művészetét a klasszicizmustól.

Törekvésük könnyen követhető. Ha nem voltak nálunk gyarmatbirodalmat építő királyok és szubkontinenseket meghódító cárok a tizenkilencedik század elején, e sajnálatos tényből következnie kell, hogy a megyeházák és a timpanonos kastélyok csak felettébb távolról hasonlítanak Párizs, London és Szentpétervár reprezentatív épületeire. Miként reformkori festészetünk oly kevéssé rokon David szoborkemény vásznaival és Ingres piktúrájával, amely e szoborszerűséget oly közelíthetetlen fenséggel oldja. Annál több köze volt mindennek a német polgárhoz, az osztrák kispolgárhoz, akinek a tárgyai, az otthona, a fogyasztott piktúrája lenyűgöző természetességgel domesztikálta mindazt, ami a klasszicizmusban, az empire-ban, az utolsó Lajosok stílusában fenséges volt, pompázatos és kényelmetlen.

Sajátos, de mindazok, akik e polgári-kispolgári lelkületű és németgyanús magyar biedermeier korszak voltát hirdetik, a nemzet önértékét erősítik. Mert ők mutatják fel azt az önálló szellemet és gyakorlatot, amely világtendenciákat felfedez, alkalmaz és a maga használatára alakít. S minthogy mindez nálunk a reformkorral kezdődik, a nemzetté válás, a polgárosulás, a hazai képzőművészet története is egyben. Szvoboda Dománszky Gabriella magával ragadó alapossággal ismeri-ismerteti ezt a folyamatot, a hozzáértő tapintatlanságával mutatja be a poros tartományszékváros Pest-Buda sivárságát és a nemzeti fővárossá emelkedő Pest-Buda szép erőfeszítéseit. A festőakadémia, képtár és kiállítás nélküli művészeti életet (Pesten 1830-ban nyílik először félig-képkiállítás!) és Markó, Barabás győzelmeit. Persze, Ferenczy István szobrászkudarcait is.

Mindazt, ami meghatározta a főúri ősgalériákhoz felzárkózó vármegyei arcképcsarnokok stílusát, a hazafiságból született várromképek hangulatát, a csendéletek nem kelendő voltát és a történelmi festészetet, amely utóbbinak a története is ekkor kezdődik. Egy képzőművészethez lassan hozzászokó kultúra botladozásait és sikereit. Azt, hogy a portrét nem festői kvalitásai, még csak nem is a hasonlóság, hanem – ahogy olvassuk – politikai közelítésben értékeli a publikuma, azt, hogy a közhangulat folyvást tudatjobbító históriai piktúrát követel, de azokat nem veszi meg a kutya sem. Azt a folyamatot, amint ebből a parlagiságból mégiscsak felnőtt művészeti közélet, s kivált szuverén művészet lesz.

A szerző stílusa korántsem biedermeier. Ahhoz képest, hogy végig érződik művén a küldetéstudat, ahhoz képest, hogy valódi ellenállással küzd a biedermeier igazáért, nyelve éles és kritikai érzéke elfogulatlan, következésképp írása meggyőző és szórakoztató. Érvelésre pedig akkor is szükség van, ha voltak az ügyben elődjei és szövetségesei. Az összefoglaló magyar művészettörténetek általában nem tudnak biedermeier korszakról, csak magyar klasszicizmusról. Annak ellenére, hogy a jelenséget lassan évszázada elkülönítette a „táblabíró világ művészete” szép terminológiát is megalkotó Lyka Károly. S annak ellenére, hogy kivált a bútortörténet felől folyamatosan jöttek a biedermeiert meghatározó érvekKaesz Gyulától Vadas Józsefig.

Az, hogy a teljes, minden művészetre kiterjedő azonosítás megtörtént, annak biztos jele, hogy e könyv és a sorozat Magyar klasszicizmus című kötetének reprodukciós készlete nem fedi egymást. Leszámítva Melegh Gábor itt is, ott is közölt Schubert-portréját 1827-ből. Amely pedig annyira biedermeier, hogy nem is a komponista zenéjét, már-már az abból Három a kislány operettet fabrikáló Berté Henrik szellemiségét juttatja eszünkbe.