Jacko, Frida és a táncszerű valami
Kivételes mozgásnyelvére pedig főképp a korszakos, önpusztító Broadway-pionír, Bob Fosse (Cabaret, Chicago, Sweet Charity etc.) frivol világa hatott.
A Fogadóban egy fehér pólós, fekete pantallós, egyszálbél ember fejmikrofonba, kappanhangon elzengett instrukcióira („Fehér, fekete, toljuk!”) és Jacko Black or White-jára meglehetős csoportosulás izgett-mozgott, katonás sorokban. Odasétáltam a karszalagot osztó leányokhoz: – Érdeklődöm, ki az a férfiú, ott a deszkákon? – (némi tűnődés után) Springer Botond. – Springer úr mivel foglalkozik? – Fodrász. – Ó, már értem. – Mert annyira látszik, hogy nem táncos? – Határozottan.
A nyüzsgő borbély augusztus eleje óta, hetente kétszer oktat általában kétszáz, legeltérőbb korú, fizikai állapotú megszállottat olyasmire, amit, mint már első pillantásra kitetszik, maga sem tud: táncolni. Mivel a figaró oly messze van a mozgásművészettől, mint falusi malacbanda vinnyogása a Berlini Filharmonikusoktól, a hatás rendkívüli. Maradandóbb az élmény, ha – mint magam is – beállunk a tanoncok közé, és eljárjuk a borbélymester órákig tanított, nagyjából kétperces, unikális alkotmányát.
A Budapest Kortárstánc Főiskola (BKTF) és a MásodikEmelet (sic!) Rajziskola növendékei egy női ikon, a mexikói festőművész Frida Kahlo (1907–1954) életműve előtt tisztelegtek. A Szabadtéri Színpadon, minőségi zenei kollázsra bemutatott, egyórás divatperformance-t a XX. század azon alkotója inspirálta, aki eredetileg orvosnak készült, de sorsa úgy alakult, hogy a betegséget, a saját traumáit emelte művészetté: a gyermekbénulástól a pokoli autóbuszbaleseten és a vetélések sorozatán át a jobb láb amputálásáig. Angelus Iván tanítványai (hét lány, négy fiú) a gipszfűzőkalodába zárt Kahlo irdatlan fájdalmakból fölépített, patologikus-mitologikus-meseszerű oeuvrejének majd összes vízjelét elénk tárták, beleértve a gyötrő mediterrán szenvedélyt is, mely örökre a férjhez, Diego Riverához láncolta. Egyedül a marxizmus eszméje és a Sztálin, valamint Trockij iránti elragadtatás hiány zott a démoni tablóról. A jelmezek káprázatosak voltak, és a remeklő BKTF-es fiúkat még nem láttam enynyire elemükben. A valóban fölszabadult Freeda a kahlói univerzumot értő, eredeti, kiérlelt munka.
A szürreális kultúrattakok után a Millenáris Piknik táncnapjának esti záróeseménye, a szintén BKTF-hallgató Arany Virág duója Hadi Júliával lagymatag affektálásnak bizonyult. Noha voltak benne ügyesebb megoldások, és a hangkuliszsza is igényes, a lónyerítésre, élő, elektromos(gitár)-zenére komponált, kába flow-tánc gyorsan kiismerhető, monoton. Ráadásul a jó képességű Hadi kínosan indiszponáltnak tűnt, a szinkronmozgásoknál tempót és lépéseket tévesztett. Egy közhelyes filmbejátszásban a riporter járókelőket kérdezett arról, mi a véleményük a (számunkra láthatatlan) táncoló lányok produkciójáról. A háromnegyed órás időrablás végén hangzottak el válaszok, így az is, hogy a fehérnépek „táncszerű valami”-t adnak elő. Ekkor azonban már többen azt gondolták, amit a közelemben ülő kölyök parancsolt az anyjának: „Menjünk, ez uncsi!”, és menekülőre fogták. Sokak csuklóján ott virított a karszalag (büszkén viselem), rajta a fölirat: www.jacksontanc.hu.
