„García Lorca halott!”
Neve a legtöbb érettségizett magyarnak ismerős, ha máshonnan nem, Radnóti verséből: „Mert szeretett Hispánia, / s versed mondták a szeretők, – / mikor jöttek, mást mit is tehettek, / költő voltál, – megöltek ők”. Itt Radnóti Miklós, mint minden jó költő, egyszerre sűrít és egyszerűsít. Tudjuk, hogy először Párizsban hallott Lorcáról, aki addigra mintegy a spanyol köztársaság „hivatalos” mártírja lett – de Lorcát valójában miért és milyen körülmények között gyilkolták meg?
Lorca 1899-ben született Fuente Vaquerosban, jómódú andalú ziai földbirtokoscsaládból, de azt követően, hogy megismerte a világot (1929–30-ban egy évet töltött New Yorkban), rá kellett döbbennie kora Spanyolországának elmaradottságára, társadalmi szerkezetének merevségére. Bár többször kiállt a köztársaság ügye mellett, nem kivánt aktív politikai szerepet játszani – ugyanakkor (színdarabjaiban, mint a Vérnász vagy a Bernarda Alba háza) úgy vetett fel kérdéseket a spanyol nők elnyomásáról, illetve az ebből következő boldogtalanságról, ami sértette a konvencionális közszemléletet, és ellenkezett a katolikus egyház tanításaival. Meglehetősen nyíltan vállalt „mássága” még fokozta a granadai jobboldal Lorcával szembeni erős ellenszenvét.
Ugyanakkor 1936-ban, a Népfront győzelmekor Federico García Lorca már nemzetközileg elismert szerző volt. Ha másért nem, a francóista ellenforradalomnak már csak ezért is érdekében állt volna, hogy ne háborgassa a költőt, akit egyébként színésznő barátja, Margarita Xingu több ízben hívott, hogy települjön át Mexikóba. De nem, Lorca jól érezte magát Madridban, művész barátai társaságában. Viszont nem sokkal a polgárháború kitörése után arra a fatális elhatározásra jutott, hogy visszamegy családjához Granadába, ahol sógorát, a fia tal szocialista Manuel Fernandez-Montesínost nem sokkal korábban válaszottták meg a város polgármesterévé. Amint az ellenforradalmi erők átvették a hatalmat, Montesínost elsők között lőtték agyon a helyi temetőben.
Angol életrajzírójától, Ian Gibsontól tudjuk, hogy a költő először Rosaleséknál, egy olyan granadai családnál keresett és kapott menedéket, ahol a konzervatív szülők két fia tagja volt a falangista milíciának. De úgy tűnik, egy helyi parlamenti képviselő, a demagóg kereszténydemokrata Ruíz Alonso személyes ellenségének tekintette a költőt, akit azzal vádolt meg, hogy „orosz kém”, és titkos rádióadón érintkezik a szovjetekkel. Sikerült Rosaleséktól Lorcát az ellenforradalmi erők főhadiszállására kísértetnie, ahol a költőt valószínűleg kihallgatták. De ez csak formalitás volt, hiszen már a puccs utáni első napokban megkezdődtek a kivégzések: a kommunistákon és szocialistákon kívül tucatjával végeztek ki ismert szabadkőműveseket (!) Granadában és környékén. Lorcát nem magában a városban ölték meg, hanem miután az új kormányzó, José Valdés Guzman aláírta a kivégzési parancsot, átkísérték egy Vízlar nevű kisvárosba, a falangista kivégzőosztagok központjába.
Gibson szerint Vízlar mellett a polgárháború négy éve alatt mintegy 2000 köztársaságit végeztek ki (elein te tárgyalás nélkül) a falangista „fekete brigádok”. Lorcát augusztus 19-én hajnalban vitték ki a Vízlar és Alfacar közötti útra, és ott egy kútnál negyedmagával lőtték agyon a katonák. De az első sortűz nem volt elég pontos: állítólag Lorca utána feltérdelt, és felkiáltott: „Még élek!” Pár perc múlva már ő sem élt.
A költő halála, vagyis „eltűnése” sokáig tüske volt a Franco-rezsim talpában. 1953-ig nem adták ki verseit, és életművének teljes elfogadtatására várni kellett Franco haláláig. Federico García Lorca földimaradványai eltűntek, vélt sírjának feltárására családja csak 1999 októberében adott engedélyt – de a DNS-es azonosítási kísérlet sikertelen maradt. Radnóti mintha még erre is ráérzett volna a Harmadik eclogában: „úgy halnak e korban a költők… csak ránk omlik az ég, nem jelzi halom porainkat”.
Lorcának ma szép múzeuma van Spanyolországban: falai között szomorú tisztelettel emlékeznek a polgárháború félmillióra becsült áldozatára.
