Mindenki másképp mászik fára
És csak azért nem exkuzálom magam rögtön a társalgás egyik örök törvényének megszegése miatt, hogy ugyanis hölgyeket nem nagyon faggatunk korkérdésekben, mert hát ez mégiscsak egy születésnapi beszélgetés volna.
Keleti Éva nyolcvanéves.
Az ember néha leül, gondolkodik, átgondol, összegez, visszanéz. Nyilván nemcsak a kerek évfordulók alkalmával, de azért nem is minden szerdán. És az sem gyakori, hogy e folyamat eredménye nyilvánosságot kap. Jövő héten, a Visszapillantás/Flashback című retrospektív kiállítás csütörtöki megnyitója után azonban bárki megnézheti, hogyan tekint vissza a pályán töltött hat évtizedre „a magyar fotó nagyasszonya”, ahogy gyakorta nevezik őt, megjegyzem: méltán.
A Szarka Klára kurátori segítségével összeállított tárlat anyaga az életmű minden fontos szeletéből kínál majd látnivalót. Vagyis nem csupán a színházi, illetve balettfotós, hanem a riporter és a portréista Keleti Éva arcéle is felvillan. Azt mondja, a közös válogató munka közben ügyeltek rá, hogy ne csupán az évek során emblematikussá vált képeket gyűjtsék össze. Így a kiállított száz fotográfiának mindössze az egyharmada sorolható a széles körben ismertek közé.
„Az egyik unokám megkérdezte: mama, hány képet csináltál összesen? Azt feleltem neki: ha az életem függne rajta, akkor sem tudnám megmondani”, mondja mosolyogva. Keleti Éva aktív fotós éveinek jó része az MTI-nél telt, ott pedig „minden napra volt egy tojás”, néha persze több is. Szakmai élete legmaradandóbb esztendőinek nevezi a hírügynökségnél töltött időt, mikor még a fotográfusok egyetlen nagy családot alkottak, mindenki kíváncsi volt a másik munkáira, megvárták egymás nagyításait, órákon, éjszakákon át elemezték a képeket, szerkesztették a fotóesszéket, sorozatokat. Ma viszont már „mindenki rohan a munka után, a pénz után. A XXI. század nagyon sokat vágott a fotográfián. Hiányzik az a műhelymunka, az a nyugalom, ami a műfajhoz kell.”
De nem ez az oka, hogy immár húsz éve nem fényképez. „Komoly elhatározás diktálta, hogy letegyem a gépet. Fiatal koromban volt egy kedves, nálam úgy ötven évvel idősebb kolléganőm, Wellesz Ella. Színházi fotókból tartotta fenn magát. Nagyon szerencsétlen élete volt. Állt a színházban, árulta a képeit, a színészek pedig vettek tőle, leginkább talán a szegény öregasszony iránti sajnálatból. Akkor azt gondoltam: soha nem akarok Wellesz Ella lenni.” Már egészen fiatalon, a pálya elején eldöntötte: amint eléri a hatvanat, abbahagyja.
A képpel való foglalatoskodás viszont szerencsére megmaradt. A rendszerváltozás körüli űrben szinte a semmiből keletkezett egy sajtóügynökség, amelyhez Havas Henrik és a néhány évvel ezelőtt elhunyt Tarnói Gizella hívta őt, hiszen egy ilyen ügynökség nem lehet meg fotós szekció nélkül – kapóra jött a lehetőség. „Így indult a második életem.”
Egyébként viszonylag tisztességes archivistája saját magának. S hogy mit jelent a viszonylag? „Ha azt mondja nekem, húzzam elő a Vígszínház 1981. január 21-i előadásának képeit, benyúlok a szekrénybe, és odaadom a negatívokat. De ha azt mondja, hogy adjak egy képet, amelyen Ruttkai Éva látható mondjuk Az öreg hölgy látogatásában, csak széttárom a karom. Megvan az valahol. Fiókban, szekrényben. Valamelyikben.” Vagyis ha kérnek valamit, jön a nagy túrás. Szerencsére gyakran kérnek.
S hogy vannak-e kedvenc képek?
Mindenkinek vannak, persze. Elmondása szerint azonban nemigen találkozik a két főhalmaz, a kedvenceké és az úgynevezett emblematikusaké. A legkedvesebb fotográfiáit érzelmi alapon „választja”.
Nagyon kedves neki például a Csordás családról 1955-ben készült kép. A háromgyerekes família hirtelen kilenctagúra bővült, négyes ikrek születtek ugyanis. Az új jövevények hároméves korukig a Völgy utcai gyerekotthonban nevelkedtek – a fotón az a pillanat látható, mikor a szülők „visszakapják” gyermekeiket. A kissrácok boldogan rohannak szüleik felé, még a kiscipő is elmarad a lábról. „Gyönyörű hangulat. Sütött a nap, kora ősz volt és hatalmas szeretet. Nézze, libabőrös vagyok tőle ma is. Talán érdemes lenne megkeresni a gyerekeket, megtudni, mi lehet velük...”
Vagy ott van az Orson Welles-portré. A világhírű, akkor már a nyilvánosságot kerülő, magába zárkózó színészrendező egy amerikai küldöttség tagjaként érkezett Budapestre. A protokolláris borozás alkalmával is külön asztalhoz ült, mindenki hagyja békén! „Engem is elzavart.” Később egyszerűen csak odafordult Keleti Éva, s látta, hogy pár pohár bor után Welles már nem tiltakozik – ekkor készült a kép. Amelyben „benne van az egész öregség, benne az idős színész magánya, elhagyatottsága, a tudat, hogy ő már nem az Aranypolgár Wellese...”
Szereti még a Ránki Dezsőről és Kocsis Zoltánról a Zeneakadémián készült páros portrét, a szexbomba Pécsi Ildikót, a Gellérthegyen szikláról sziklára ugráló Sinkovitsot, a letartóztatása előtt néhány nappal vidáman szamaragoló Darvas Ivánt, az „igazi” Gobbi Hildát vagy a visszahúzódó Pécsi Sándort ábrázoló képeket, de a cigánytáborban vagy az Indiában készült sorozatát, a Duna-parton üldögélő srácokat, a Balti-tenger partján pucéron rohangáló kiskölyköket is.
– Keresek magának még – mondja, és lapozgatja a frissen megjelent Visszapillantás című, mintegy kétszáz képet tartalmazó vaskos albumot. És talál. Lányok a presszóban, 1958. A lányok: Törőcsik Mari, Szabó Ildikó és Margitai Ági, egy egész napon át járták a várost együtt. Egy másik képen ugyanők a Halászbástya egyik villanyoszlopára mászva. „Mert a színész mindig hülyéskedik.” Akkoriban nem voltak még sztárok ezek a színésznők, s Keleti Éva szerint éppen ez a jó a fotográfusi szakmában: módjukban áll megörökíteni a pillanatot, amely talán csak harminc-negyven év múlva fénylik fel igazán.
„Minden színészt fára mászattam egyébként. A kapcsolatteremtés egyik nagyon fontos pillanata volt ez: ha felmászik tényleg, bármit csinálhatok vele. És tudja, mi az érdekes? Mindenki másképp mászik fára. Kapaszkodik, vagy nem kapaszkodik, biztonságban érzi-e magát, vagy fél egy kicsit. Néhány mozdulatban ott a jellem.” A jellem, amit ábrázolni kell. S vállalni, hogy évtizedek múltán az utókor az adott kép alapján emlékszik majd az alanyra. Ez a fotográfusok nagy felelőssége.
