Talán. Ám ehhez a magabiztos billegéshez sok-sok játékon,mosolyon és önvizsgálaton vezet végig az út. Már ha magunk is magyarok vagyunk. Az alternatív országzászlók és a Magyarország-térképek leginkább a Gesztiféle plakátkiállításra emlékeztetnek: jobb, rosszabb képi poénok, néhány igazi telitalálat. Sok hang ugyanarra a témára. Nagy-Magyarország térképe, melyben apró szívekből vannak kirakva az elcsatolt részek, és zöld betűkkel (a megyék neveivel), ami megmaradt.

Borsa Aliz munkája (Véleményem szerint) üdítően hat ebben a trianoni sérelmekkel agyonmatricázott, árpádsávval körültekert országban. Feloldozás ez önmagunk és mások felé, talán ezért is hat olyan felszabadítóan.

Az is látszik, hogy a tavaly októberben meghirdetett pályázatra jelentkező fiatal alkotók (ötvenre duzzadt végül a számuk, informatikus éppúgy van köztük, mint építész vagy formatervező) sokat várnak az ismétlődésektől. Házszámok, csatornafedelek, kerítések, sírkövek, üzletek és személyes tárgyak sorjáznak egymás után abban a reményben, hogy a sokszínűség, akár a pixelek, végül kiad valamiféle összképet. Mégis akkor válik igazán elevenné a könyv, amikor a tárgyakról hirtelen átvált az emberekre: bekukucskál a lakásokba, szokásokba és vágyainkba.

1990-ben Dóri még koldusnak öltözik (az szeretne lenni, ha jól értem), 2010-ben Laura már Hannah Montanát tűzi célul maga elé. Megtudhatjuk, miképpen kell koccintani magyar földön, és azt is, hogy a magyar nő hajlamos márkás ésmár kellőképpen elnyűtt papírzacskóban cipelni a dolgait. Ám elég nehéz mit kezdeni Korponovics Roland két elvesztegetett évével (ennyi idő alatt jött rá, hogy mi is szeretne lenni), vagy azzal az információval, hogy a rajzolt Szalóme leginkább attól fél, hogy a buszon egyszer csak rájön a pisilhetnék.

Fontos és mellékes információk teszik ki hát a könyvet, s leginkább az irónia és a humor az a habarcs, amely mindezt összefogná. Bár akadnak komoly pillanatok is: hajléktalanok vagy Bódvalenke, a főként romák lakta falu „freskói”. És gusztustalanok is: a még úgy-ahogy tetszetős rántott falatok mellett a főzelékfoltok. A legerősebb pillanatok viszont azok, amikor a történelemnek mutatnak a maguk módján fügét: látjuk a Kossuthból, Dózsa Györgyből, Dugovics Tituszból kirakott magyar szuperhőst (és annak ellenfelét Sztálinból, Haynauból, Batu kánból), a bankókra nyomtatott jó nevű „lúzereket” vagy a nagy magyarok szőrzetéből készült bajuszgráfot. Jó, amikor a korrupcióval átitatott közállapotokat mutatják be (Így csináljuk mi), de nem elég meggyőző, amikor aktuálpolitikai területre tévednek, bár úgy tűnik, a tévészékház ostroma nem csupán a hangulatunkat befolyásoló, de egyre inkább az identitásunkat is meghatározó eseménnyé változik át. Jobb szerettem volna, ha maradunk a fröccskalauznál. Más kérdés, hogy a politika másként is közbeszólt: a könyv szerkesztése idején még a Moszkva térről készültek a fotók, olvasóként viszont már a Széll Kálmán teret látjuk.

Bár ahogy Bujdosó Attila, a könyv szerkesztője mondja, az is fontos volt, hogy választ kapjanak arra a kérdésre, vajon meglehet-e rajzolni az ország portréját egyetlen, közösen fogott ceruzával, de az talán fontosabb, hogy az atlasz társadalmi polémiát generáljon. Azon töprengjünk hangosan vagy csak magunkban, hogy vajon hol is tartunk magyarként a XXI. század elején. A könyv jó ürügy tehát egy kis beszélgetésre magunkkal, barátok közt. Ebben nagy segítségünkre lehet Parti Nagy Lajos előszava is (Mi tudható meg? Magyarország-cédulák), melynek egyik mondata így hangzik: Magyarország a kerítések országa, ahol a legcsekélyebb magántulajdon a legnagyobb bekerítői kreativitást hívta elő. Bár ezzel elég nehéz vitatkozni...

S bár akkor lenne a vállalkozás igazán érdekes, ha három-négy évente jelenhetne meg hasonló vállalkozás, a pénz- és időigényes munka miatt (majdhogynem egy évet vett igénybe az atlasz elkészítése) nem valószínű, hogy hagyományt teremt. Meg kell elégednünk az egyszeri tükörképünkkel.