Akik a hatvanas években ismerték meg, nem akarták elhinni a néptribun múltját. Akkor már újra nyilvánossághoz jutott, kiállításai nyíltak klubokban, majd kamaratermekben, de például egyáltalán nem jutott még nyilvánosságra az a húsz évvel korábbi kiáltvány, amelynek Papp Oszkár volt az egyik szerzője. A Képzőművészeti Főiskola Ifjúsági Intézőbizottságának memoranduma a Rektori Tanácshoz – ez volt a negyvennyolc szeptemberi okmány címe, és nem kevesebbet, mint az egész intézmény felforgatását követelte. Csupa racionális változást, csupa demokratikus átalakulást, beleértve, hogy „a reakciós tanárok a demokráciá nak megfelelő tanárokkal cserélendők fel.”

Az okmányt Papp Oszkár és két másik növendék írta alá. Aztán eltelt két esztendő, és Papp Oszkár már valahol a Nyírségben restaurálta a freskókat.

Hogy valójában mi és miért történt, azt csak deduktíve, a Nékosz-vezérek ötven utáni életrajzából tudjukkikövetkeztetni. Papp Oszkár nem akármilyen alakja volt a mozgalomnak; először titkára, majd igazgatója a Dési Huber István népi kollégiumnak. Vélhetően huszonkét-huszonhárom éves korában, hiszen 1925-ben született. Mindez – és az, hogy maga is festőnövendék kilencszázötvenig – nem volt akkor akadálya annak, hogy irányítója, vezetője, ha úgy tetszik, gondoskodó főnöke legyen a nála egy évvel fi a talabb Kokas Ignácnak, vagy a vele egy esztendőben született Nagy Lászlónak.

Nem ez volt az egyetlen szabálytalan az életében és az életművében. Papp Oszkár egyáltalán nem volt népi káder, mint később maga írja, „művelődéscentrikus értelmiségi környezetben” nőtt fel, „otthoni könyvtár, rendszeres múzeum- és tárlatlátogatás”.

Így vett részt az ellenállásban, Muharay Elemér táncnál többet jelentő táncegyüttesében, így lett egyike a nagyon keveseknek, akiket szellemileg-erkölcsileg felkészülten ért a felszabadulás. A kortársak úgy emlékeztek, szigorú, elkötelezett ifjúsági vezető volt. Bizonyára így lehetett, mert írásaiban, megnyilvánulásaiban később sem engedett, lettek légyen élet- és munkakörülményei bármily kedvezőtlenek.

Ötventől hetvenötig falkép-restaurátor, hetvenöttől a Népművelési, később Művelődéskutató Intézet munkatársa, képzőművészeti, köztük amatőr tevékenységek kutatója és támogatója. Szellemiségére, meg a közegre egyaránt jellemző, hogy, fontos publikációinak egyike, A felszabadulás művészete című tanulmánymemoár a „Csak belső használatra!” felkiáltójelével jelent meg még 1983-ban is.

Ezt a veszélyesen következetes gondolkodói szerepet kellett összeegyeztetnie híveinek a Papp Oszkár-művekkel.

Amelyek rendre kamaraméretűek, elmélyedők és nonfiguratívak. Már a technikája is intim, gyakori az életműben az akvarell, az illusztrációs grafika, a zománckép, ismert monumentális műve is apró zománckompozíciókból tárul egésszé a belvárosi aluljáró falán. A rejtélyt most már az utókorra hagyja a tavaly Kossuth-díjjal honorált Papp Oszkár. Továbbá a bizonyosságot: nagy generáció méltó tagja távozott.

FOTÓ: MTI FÉNER TAMÁS