Senkit nem érdekel az, ami csak zene, a CD ma arra való, hogy mentsük a menthetőt, pénzt adjunk, és cserébe remélhessük, hogy megállítható az idő, Amy Winehouse még él, a koncertnek nincs vége, hazavihetjük magunkkal a művészt a boltban megvásárolt fényképen, korongon. Erősen gyanakszom, hogy a megvetett kalózok, letöltők és sufnihallgatók ma az utolsó igazi zenerajongók, ők azok, akik csak arra kíváncsiak, hogy mi van magán a CD-n.

Nem a világot akarnám megváltoztatni, hanem magamat. Hónapok óta nézegetem az asztalomon Thomas Hampson Mahler-lemezét, de csak nézegetem, nem tépem le róla fogaimmal a celofánt. Pedig olyan formás kis CD, dobozban, fényképpel, és még csak azt se lehet mondani, hogy na tessék, nála is beindult a Fischer-Dieskau-effektus, ugyanazokat a dalokat veszi lemezre tizenhetedszer, mintha szűkülhetne így a kör, és sokadszorra eljuthatnánk a művek leglényegéig. A dalok, persze ugyanazok, Mahler már nem fog nekünk újakat írni, de a kíséret más. Ezúttal nincs se karmester, se zongorista feltüntetve, Hampson a Wiener Virtuosen nevű együttessel énekel. Nem mintha ismerném a zenekart, de bécsi is, virtuóz is.

Ha nézegeti az ember a borítót, rájöhet, hogy a dalok sem egészen ugyanazok, Hampsonnál most a szöveg volt a szervező erő, a Des Knaben Wunderhorn-gyűjteményből való Mahler megzenésítéseket énekli, ami azt jelenti, hogy két szimfóniarészlet is odakerülhetett, az Urlicht a 2.-ból és a Himmlische Leben a 4.-ből. Eredetileg mindkettőt nők éneklik, az utóbbit esetleg fiúszoprán, nyugodtan mondhatni, hogy ilyet még nem hallottunk. Mire várunk még?

Meghámozva a lemezt kiderül, hogy a zenekar a Bécsi Filharmonikusokból áll, többnyire a szólamvezetőkből, ők formáltak kamarazenekart, és az egész lemez kísérlet arra, hogy Mahler dalait a zongoránál színesebben, a nagyzenekarnál csöndesebben és intimebben kísérjék. A szellemi alap mindehhez kicsit erőltetettnek tűnik, Mahler egyszer írt Richard Straussnak, hogy ne egyazon koncerten adja elő kettejük dalait, mert az ő művei elvesznének a Straussféle szimfonikus tobzódásban.

Ahogy az körülbelül kiszámítható, vannak előnyei ennek a változatnak és vannak hátrányai. Átláthatóbb a zenekar, szellősebbek a szólamok, és néha valóban érezni az egymás iránti figyelmet, hogy mondjuk, az oboa pontosan úgy ismétel meg egy frázist, ahogy egy pillanattal korábban Hampson énekelte. Ehhez képest nem elhanyagolható hátrány, hogy Hampson hangja az idők során meglehetősen kimerült, a hajdan könnyed magasságok szorított, vékony segélykiáltássá silányultak, vagy gyanús fejhangokká óvatosodtak. Mindez megbocsátható volna, ha nem lenne az előadás lomha és unalmas, de az. A karmester hiánya nem azt jelenti, hogy Hampson végre kompromisszumok nélkül mutathatja meg, milyennek gondolja ezeket a dalokat, hanem az éltető feszültség illan el, hangok jönnek egymás után, a zene már csak ilyen.

Megtalálva a rejtett összefüggést Amy Winehouse és Mahler között, a CD még azzal a tanulsággal szolgál, hogy felfedezi az ember, mennyire szereti A fiú csodakürtjét. Minden más előadásban.