A „szegény Micsinay” tudta, miről ír, ő árulta el azokat a szavakat, ő pártolt az ellenséghez, ő, amegvesztegethetetlen, intranzigens antikommunista lett a kommunista diktatúra egyik legjobban fedett besúgója. Leleplezetlenül halt meg tíz évvel a rendszerváltás után, s amikor a jelentései (botrányosan csekély része) előkerült, alig akarták elhinni a „szegény Micsinay” beárult barátai, eszme- és harcostársai, hogy azt látják, amit látnak.

Andor Mihály egyike volt azon nagyon keveseknek, akik gyanakodtak. Három évtizeden át őrizte magában a gyanút, amely egy véletlen elszólásból pattant ki, s nem is volt értelme, hogy megossza másokkal, mert maga sem hitt volna magának, ha nem lett volna kénytelen. „Szegény Micsinay” azért volt mindkét alakjában olyan hiteles, mertmindkettő ő volt.Mert egyik sem ő volt. Ő nem is volt. Helyette két létértékű szerep létezett. Ezekben oldódott fel az élete. Egy kis élet két nagy szerepben. Jó üzletnek tűnt, de persze a rendszerváltás után nem maradt semmi értelme. Az életnek sem. Ezért aztán szegény Micsinay eltökélten elhanyagolta a betegségét, hogy hamar meghaljon.

A mi családias diktatúránk ellenzéke kis ellenzék volt, az iránta való utólagos érdeklődés is hamar elapadt, ezért egy szenzációs besúgó lelepleződése – kis szenzáció. Ettől a kis szenzációtól vezet el minket a nagy filozófi ai kérdésekig Micsinay egykori barátja, titkainak régi tudója s manapi búvára.

Micsinay kövér, beteges, elhanyagolt gyerek volt, magától is szétesett, a diktatúrától is szétvert családdal, imádott és durván deklasszált apával a háta mögött. Az iskolai közeg egy ilyen gyerek megalázásra igen alkalmas, temérdek eszének, kivételes olvasottságának, szellemi képességeinek érvényesítésére pedig nem. Micsinay egyszerűen kihazudta és kibölcselkedte magát a megaláztatásokból. Nagyszabású politikai és forradalmi legendát költött magáról, és a társalgási bölcselkedés mestereként, mesterfokú peripatetikusként lenyűgözte a diktatúra margóján élő közönségét. Micsinay olyan forradalmi tetteket tulajdonított magának sok-sok megölt orosz katonával és szellemi, katonai vezérszereppel, hogy ha a tizedét elhiszi a kihallgatótiszt az ’56-ban még épp csak 16 éves ifjúnak, okvetlenül felakasztják, de végül „csak” azért ítélték el egy izgatási per hatodrendű vádlottjaként, amit valóban tett.

Alighanem már a börtönben beszervezték az ott töltött két és fél év alatt, de kiszabadulása után nem sokkal már egészen biztosan jelentgetett. Ahogy ellenzékiként, ügynökként is lenyűgöző akart lenni. Szellemi vezető, iránymutató stratéga. Öntevékeny, lelkes jelentései tele vannak ötletekkel, nagy ívű elképzelésekkel arról, miként lehet beugratni, leleplezni, leküzdeni a rendszer ellenségeit. S mindezt grátisz. Nem járt neki érte se pénz, se kedvezmény, semmi.

Az ellenzéki szerep kivetette Micsinayt az értelmiségi karrier lehetőségeiből; írásai, irodalmi művei tekintélye magasba emeléséhez nem voltak elég jelentősek, nyilván meghatározta őket a kompenzációs, szereperősítő funkció, ezért sem lehettek igazán autonóm, önérvényű alkotások. Előnytelen külső, reménytelen egzisztencia, jelentéktelen életmű – mi egyéb lehetősége maradt volna „szegény” Micsinaynak a szellemi erejéhez, fantáziájához, felhalmozott tudásához méltó elismerés, tekintély kiküzdésére, a személyiséget megtámasztó pozitív visszajelzések kifacsarására, amegaláztatások ellensúlyozására, mint a szavakból, konfabulációból épített szerep? Arra pedig rögtön két lehetőség is adódott.

Az érvényesülés minden egyéb útját zárva találó, öntudatos tehetség fiktív személyiséget épít. Kiformál egy (két) elfogadásra, megbecsülésre érdemes fikciót, és a maga helyére állítja. Látjuk: két ellentétes személyiséget is ki tud magából állítani, ami azt jelenti, hogy a tartalom cserélhető. Függő változó. Ami állandó, ami elsődleges: az elfogadtatás, az önérvényesítés igénye. Annál, hogy ki vagyok én, fontosabb, hogy bárki vagyok is, elfogadjanak. Lássam a rám néző szemekben, hogy vagyok és fontos vagyok.

Volt a demokratikus ellenzékben egy kedves, okos, lelkes, népszerű és tevékeny fi ú, éppen annyira szerény, mint amennyire Mikes Tamás szerénytelen. A rendes élethossz fele jutott neki, hosszú és hősies ellenállás után gyűrte őt le az agyrák valamikor 1992–1993 környékén. A könyv végén szereplő rövid életrajzok közül az övé a legrövidebb: „Égető Péter (19??–19??) angoltanár volt.” Nem tudjuk, mikor született,mikor haltmeg,mintha a középkorban élt volna. Azt gondoltam, nem létezik, hogy a keresőprogramok ne dobják ki seperc alatt életének kezdő- és végpontját. De létezik. Az ellenzék közemlékezete az, ami nem létezik.

Andor Mihály: Szegény Micsinay Jelenkor, 272 oldal, 2900 forint