Hangburger és csőszaxi
Ez az összművészeti helyszín tényleg egy minisziget: egybetart mindent, ami más színpadon nem látható, és kicsit csendesebb, visszafogottabb a színház-tánc-opera-dizájn-képzőművészet-irodalom vonalon. Igaz, az elmúlt években a színház- és táncsátor egyetlen színpaddá zsugorodott, és a programja is kissé elapadt. Nem mondom, ami van, az még mindig jó. Például minden nap az Artus és a Filterperformance pár perces előadása, este hétkor és tizenegykor. Péntek éjjel Pintér Béláék kultikus Parasztopera előadása megy majd, szombaton a táncos Fehér Ferenc Tao te című koreográfiája, amely tavaly a legjobb előadásnak járó Lábán Rudolf-díjat kapta. Vasárnap pedig Borlai Gergő és Ladányi Andrea BL-előadására lehet beülni, szigorúan este tizenegy után. Aki már korábban kimenne a Szigetre, itt az sem fog unatkozni. Ardai Petra és a holland–magyar áldokumentarista krízisszínházként aposztrofált Space Színház mindennap délután kettőtől és öttől „kinyit”, tárlatvezetést tart a jövő panoptikumában. Művészeti peepshow-ban, köztéri installációk között, öndivat-bemutatón és kiállítások között múlathatja az időt, aki ráér. Választhatja egy versmegzenésítő formáció koncertjét, operaszakos hallgatók előadását, meghallgathatja egykori alternatív-, rap- és slampoetry-zenekar tagjainak saját versét, vagy lerogyhat egy színházi produkció erejéig. (Kár, hogy nem maradhatott ezen a környéken a Múzeum Negyed, hanem soványított verzióban száműzték a Sziget közepére.)
Vannak ebben a térben állandó helyszínek is: ilyen például a Tarot-labirintus, amely előtt állandóan hosszú sor kígyózik. Bent is lehet bolyongani déltől akár este nyolcig, eltöprengve azon, amit a tarot-figuráktól hallottunk. Aki inkább a kísérletezés mellett tenné lenne a voksát, az keresse meg az ipari hulladékokból és használati tárgyakból fabrikált hangbázist, kaphat a kezébe hangburgert, bike-ofónt vagy mondjuk csőszaxit.
Teljesen új optikai illúziót kelt a Szigeten a Kaleidoact – Underwater Mirage. A kaleidoszkóp adottságaira tervezett, mozgással, tánccal, báb-, fény- és árnyjátékkal kombinált előadás a fantáziát, valamint a tér- és valóságérzéket teszi jócskán próbára – mondják, akik jó időben voltak jóhelyen, azaz délután kettő és fél négy között, valamint este kilenctől fél tizenegyig.
Van aztán egy busz a Cirkusz Galériában, mert Cirkusz Galéria és Cirkusz Porond is külön-külön helyszín. Az előbbiben egy régi cirkuszi lakókocsiba táborozott be Matyasi Gábor fotóművész és az ő Truewhy Saloonja. A kiállítás jobb, mint ez az elnevezés. Minden fotó úgy néz ki, mintha. Mintha photoshoppolták volna. Például az üvegpohár falába a villát, a ruhaárcímkét a friss paradicsomba, a fogkrémtubusból „kifolyó” fogkefét, esetleg a kopasz modellt a fejére patentolható parókával. De ez nem így van, a mű csak ötlet és kivitelezés kérdése.
A Cirkusz Porondra viszont zsonglőrök és artisták költöznek, míg a Kelet-Európa Vurstliban azt tapasztalhatjuk meg, amit a hatvanas-hetvenes években lehetett ebben a régióban átélni, mutatványosokkal, vidámparkkal és a Karzat Színház beavató színházával. (Ez utóbbihoz útlevelet kell kiváltani, és persze éberen őrködik a saját rendőrség, valamint az őket segítő besúgó hálózat.)
Nélkülözhetetlen eleme a Szigetnek az utcaszínház. Vannak egyrészt a napközben grasszáló társulatok, másrészt ott a nagy esti show, mindennap tíztől. Ez utóbbi lehetőséget az idén a német Pan.Optikum Akciószínház kapta meg, amely abszolút a kihagyható kategóriába tartozik, sajnos. Unalmas performance és fényshow, cukordobálás, meg augusztus 20-i tűzijáték kóstoló.
Amit viszont feltétlenül látni kell, az a KuZo, a KultúrZóna, ebből is A csúcsra vezető út nevű installáció. A pihent agyú alkotó egy hierarchiagépezetet hozott létre: mókuskerékkel, tekerentyűvel mozgatható fenekekkel és az obligát öles nyelvcsapásokkal. A művészet gyakorta az életet másolja, ugyebár.
Nagyapák rock and rollja
We are Motörhead, and we play rock and roll – ezt mondta (szokás szerint) Lemmy Kilmister a koncert elején, és a beharangozó (ugyancsak szokás szerint) pontosan fedte a programot.
Rock and rollt játszottak, nagyjából 80 percen át, nagyon hangosan és néha kicsit nagypapásan – ez utóbbi azonban nem a szereplők korából, hanem inkább a vérmérsékletéből adódott: a Motörhead húsz évvel ezelőtt is ugyanebben a tempóban nyomta. A sallangokat ezúttal is kerülték – egyedül Mikkex Dee dobos foglalkozott egy kicsit azzal, hogy látványos is legyen, amit csinál. Egyébként virtuózan, de némileg pontatlanul ütött, ennek ellenére teljesen jogosan keverték fel a hangszert úgy, hogy időnként a gitárokat is elnyomta – különösen a lábmunkája volt nagyon meggyőző. A nagy slágerek közül talán a Stone Dead Foerever hiányzott egy kicsit a rövid programból, amúgy azonban a testes tömeg elégedetten távozott a metálszínpadtól: a Motörhead-koncertek ilyenek szoktak lenni. Régi, bejáratott márka, sem pozitív, sem negatív meglepetést nem tartogat. A levezetésként az A38 sátorban meghallgatott (amúgy szintén a múltból itt ragadt, majdhogynem az Anthraxszel egyidős) Suicidal Tendencies viszont okozott némi csalódást – igaz, ott sem a tudás vagy a lelkesedés, hanem inkább a hangtechnika és a hangerő hiányzott. (Hargitai Miklós)
