Megint egy filmmé dolgozott fantasztikus és nem tudományos képregény, és ez körülbelül érződik is a párbeszédeken, ritkán beszélnek hosszab ban annál, amennyi egy buborékba beleférne, de a kevés beszédnek is sok az alja, bátorság és félelem világűrnyi méretekben, a zöld az akarat színe, a sárgameg a gyávaságé. Ha magyarok készítették volna, akkor a sárga az irigységé lenne. Vagy lehet, hogy ismerik azt a viccet: ha a vér sárga, akkor elvéreztünk? A magyar változattal egyébként vannak külön bajok, eleve elég nehéz valamit kezdeni azzal, hogy az univerzum megmentőit, a rend és igaz ság őreit Lámpásoknak hívják. Lehet, hogy angolul nem annyira megdöbbentő, de hiába üvölti itt ezer torok, hogy ők Lámpások, nem érzem a megindulást. Időnként a régi jó házi VHS-akciófilmekre emlékeztet a mozi, Ryan Reynolds magyar hangját nem sikerült megtalálni, de nem csak a hang nem illik a figurához; mintha egy külön kis dobozban vették volna föl a mondatokat, üresen, egymásnak nem felelve társalognak a színészek. Reynolds számomra egyébként is talányos választás, hiszen szuper-vadászpilótát alakít, de ekkora szemtengelyferdüléssel szerintem senkit nem vesznek föl pilótának. Költészet és valóság csatájából legalább újra a költészet nyert, csak sajnos túl hosszú a győzelem, másfél óra után már nagyon jólesne, ha gyorsan megmentenék a világot, vagy talán annak is tudnék örülni, ha a Jó és a Rossz harcát a Rossz nyerné meg. Úgyis nehéz pontosan tájékozódni, hogy mi a döntő momentum, mitől jó a Jó, miért győz, aki nem veszít. Remélem, nem lőttem le a poént, nyitott marad a kérdés, hogy van-e még Föld, vagy már rég fölfalta a gyávaságenergiával működő szörnyeteg.

Mondjuk hogy mindez nem számít, ha már moziban vagyunk, keressük a jót. Mert van az is: leginkább Peter Sarsgaard, akin az látszik legkevésbé, hogy ő Peter Sarsgaard. Az viszont erősen, hogy szabatosan, pontosan építi föl a figurát, az apakomplexusos álzsenit; hogy nemcsak az arca, de a tartása is játszik, hogy amit ki lehet hozni a szerepből, azt ő ki is hozza. Aztán el lehet töprengeni még ezen az örökös Jó és Rossz harcán, a gyűrűszimbolikán, ami csak jár a világban Wagnertől Tolkienig, és megpihen itt is. Aki felhúzza a gyűrűt, zöld testű, savószemű álarcossá válik, rejtély, hogy akkor miért húzza föl mégis a főhős. A stáblistában aztán a legrendesebb manus fölhúzza a sárga gyűrűt, amitől májbajos gonosztevő lesz belőle, nagyon remélem, hogy azért sikerül majd jó útra téríteni. Ennél jobban már csak abban reménykedem, hogy azt a filmet nem kell majd megtekintenem.

Költészet és valóság csatája (Ryan Reynolds)