Nem kevesen vannak, akik azt hangoztatják, hogy a Sziget könnyűzenei válogatása tulajdonképpen biztonsági játékon alapul. Egyrészt nem hívnak gigasztárokat. A triviális magyarázat: nem megy ki annyival több ember a fesztiválra, hogymegérje kifizetni őket. Másrészt a feltörekvő európai formációk sokkal olcsóbbak, és maximálisan kielégítik az átlag szigetelő (most már nyomasz tóan nagy százalékban külföldi, azon belül is holland) igényeit.

Jared Leto

Prince 45 ezer embernek nyújtott nagyszínpados fellépése a nulladik napon most minden bizonnyal megcáfolta ezt az örök szabályt: elképesztően kvalitásos zenészek (Prince és társai megkérdőjelezhetetlenek) első osztályú produkciója tulajdonképpen átértelmezte a nagyszínpad definícióját.

Talán most vált klasszikus értelemben (egy színpad, egyetlen előadó) nagyszínpaddá a Nagyszínpad. (Az ugyanitt fellépő Geszti Péter elképzeléseit a kortárs popzenéről pedig töröljük, pont.) Ami viszont érdekessé teszi a legnagyobb koncerthelyszín programját: míg Prince néhány évtized ízlésvilágát beledolgozta az egyéni funk világába, addig a többi itt fellépő formáció nem feltétlenül tartozik a forradalmi innovátorok közé, bár markáns karriert tudhat maga mögött. Például a ma esti headliner, a brit The Chemical Brothers (Tom Rowlands és Ed Simmons) is immár két évtizede harcol folyamatosan az elektronikus műfajért, vagy a holnap esti sztár, a szintén brit Dizzie Rascal, aki a rap és a partyzene gyilkos tempójú egyvelegében jártas.

A filmrajongók és a Sziget kívánsággépének ostromlói örülhetnek szombaton, ekkor lép fel ugyanis Jared Leto és csapata, a 30 Second To Mars. Az emblematikus együttes viszont már egyértelműen a gitáralapúműfajokban nyomul: az emóval megfejelt grunge hard rockköntösben bizonyítja, hogy a fémesebb hangzás soha nem megy ki a divatból. Erre egyébként remek példa a ma nyomuló Good Charlotte is, amely a tengerentúli alternatív rock slágeresítését végzi el szinte makulátlan formában.

Az igazán kemény riffek és a popgyilkos formációk külön, önálló rockmetál nagyszínpadot kaptak – melynek következtében sokszor gondolkodóba lehet esni, hogy a popos vagy a metálos rock vonalat választja-e inkább a szigetelő. Nem mellékesen a harminc év feletti, „öregebb” zenerajongók sokkal több ismerős nevet találhatnak itt. Hovatovább azt az örömteli tényt is közölhetjük, hogy a legnagyobb hazai bandák egy légtérbe kerülhettek külföldi kollégáikkal: például egy Lord-, Dep resszió- vagy egy mindent lezáró vasárnap esti Tankcsapda-buli garantáltan csereszabatos lehet mondjuk egy Helloween-produkcióval.

Még akkor is, ha ez az együttes jóval híresebb, és elviekben ők a Nagy Német Speed Metal Banda, de igazából ők is a nyolcvanas évek végén voltak menők, amíg Kai Hansen gitáros-dalszerző volt a formáció motorja. Persze a ma esti Judas Priest-koncert esetében ilyen kételyek fel sem merülhetnek, a britek mintegy négy évtized alatt igazi metálistenekké váltak. Már csak azért is érdemes most megnézni őket, mert időnként hajlamosak bejelenteni a visszavonulásukat, majd visszavonni. Egyszóval: foglalkoztatja őket a nyugdíjasévek nyugalma.

A néhány generációval későbbi nu metál banda, a kaliforniai Deftones is kötelező program, különösen,mióta bizonyították, hogy képesek voltak továbblépni a nu hullám népszerűségének csökkenése után. Bizonyították, hogy a tengerentúlon az igényes alternatív vonal a túl- és a megélhetést is garantálhatja egyben. Ha pedig ennek a folyamatnak az európai forgatókönyvére is kíváncsiak vagyunk, akkor szombaton érdemes megnézni, hogy a brit Lostprophets miképpen lépett túl saját és a műfaj korlátain.