Élő, demokrata funk
Sorra kerül ez is. Igazából sosem voltunk nagy prince-esek, ma sem vagyunk rajongók, néhány lemez, fejben meg a nagy slágerek azért megvannak, de hát utóbbi elmondható mondjuk az East 17-ről vagy a Vengaboysról is.
If you can’t feel the funk, you’re dead or republican – ez jár a fejemben, ahogy araszolunk a bejárat felé, meg hogy még nem vagyok biztos pártválasztó, elém ne ugorjon egy ipsosos kisasszony, hogy ha most vasárnap lennének a választások, akkor… De Prince-t akkor is látni kell, ha az ember rosszul van a nyolcvanas évektől (mi persze nem vagyunk), már legalábbis így a kétezer-tízesek elején, ami, valljuk be, nem is olyan ritka.Másfelőlmeg divatja is van a nyolcvanas dekádnak, furcsa ez az egész, valami mégis lehetett a levegőben akkor, John Lennon, rendszerpuhulás, Challenger és Csernobil mellett bíbor eső, az.
A citylightok hétre hirdették a koncertet, volt kis loholás, érjünk oda időben, odaértünk, semmi. Már ha semminek lehet nevezni a kis híján megtelt teret a Nagyszínpad előtt. Fél nyolc után kicsivel már ez a kis híj sincs, ahol mi állunk, onnan legalábbis nem látszik, hogy volna. Szoktuk szeretni, ha egy koncert pontosan kezdődik, de nincs komoly méltatlankodás, mindenki türelmesen várja a művészt, a széttetovált alig felnőttől a jól szituált negyvenesen keresztül egészen a kordnadrágos, flanelinges hatvanasig. A funk nem generációs zsáner.
Mit várunk a koncerttől? Alsó hangon azt, hogy jöjjön át a színpadról, hogy a popvilág egyik legnagyobb élő ikonja rockol éppen, fülledjünk szexiségbe, bólogassunk ezerrel, adott esetben a lábunk is mozogjon, ha úgy van, máskor meg, ha balladára vált a banda, simuljunk össze a csajunkkal, és úgy zárjuk ki a világból azt a nem is tudom, ötvenezer embert,mintha csak privát hangversenyen lennénk.
Majdnem mindent kipipálhatunk, még ha az antré nem is olyan viharos, ahogy arra számítani lehetett. Azt viszont illik rögzíteni, hogy a hangerő kifogástalan a Nagyszínpad előtt, ezt a korábbi években nem mindig lehetett elmondani. Az első sorokban álldogálók jól jártak különben: a zenekar tagjai már a koncert előtt pólókat meg dobverőket dobáltak a közönség arra érdemesült tagjainak, pedig ezt általában a végén szokták, de hát mindegy, mi nem kaptunk úgysem.
Lassan beindul, aminek be kell, és csak pár percig csodálkozunk, hogy a csávó, aki konkrétan az apánk lehetne, hogy bírja szuflával, aztán már nem is lényeges, hogy Prince az idén 53 lett, mert Prince-nek igazából nincs is kora, a kivetítőn éppen úgy néz ki, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt, persze lehet, hogy csak jók a sminkesei meg a sebészei. Igazából mindegy is.
Mozdulunk, mozdulgatunk, a Pop Life tök okés, a Musicologyba meg a magyar szívnek kedves momentum is beépül, ooo-ooo-Hungary, énekelteti a közönséget, a kis betét teljesen adekvát, és ha egyesek elhiszik, hogy az Úr is magyarul beszélt, miért ne hihetnénk, hogy ez az ooo-ooo-Hungary már a dal legelső verziójában is szerepelt?
A U Will Be With Me-nél megvan a simulás. A The Look of Love viszont bátran kimaradhatott volna. Andy Allóval semmi baj nincs, leszámítva, hogy most kicsit fals, de mégis – tekintsük meg nem történtnek a kis malőrt, és szaladjunk tovább, ez a pár perc épp gyors mosdólátogatásra való. Különben is, fiatal még az este. És érkezik is nemsoká a Raspberry Beret, meg, na igen, a Cream. Kisvártatva aztán a Purple Rain, amin kicsitmeglepődünk: azt gondoltuk, finálé gyanánt keni le majd a sokak által a nyolcvanas évek legjobb dalának gondolt balladát, és nem lövi el úgy a koncert vélt közepe táján, de hát ez is egy dramaturgia. Ahogy az eltűnés is. Hogy akkor itt most vége. Csak a neofiták gondolhatják – igazából ők sem –, hogy ennyivel kiszúrná a közönség szemét az elsőmagyarországi koncerten, és hát tényleg nem szúrja ki. Prince különben nagy ráadásbajnok: láttunk set listet, amely szerint négy ráadásblokk is előfordult már, talán épp a múlt héten, Oslóban. A végére majd kiderül persze, hogy sokkal kevesebbel Budapesten sem éri be.
Kis kedvencünkkel, a Kiss cíművel térnek vissza, megünnepeljük méltón. A Delirioust és a 1999-et már máshonnan hallgatjuk, a Nothing Compares 2 U-nál meg azt gondoljuk, nothing compares 2 him. A Love Bi zarre alatt kicsit többen vannak a színpadon, mint alapértelmezett módban, néhány rajongónak örök élmény, és még nekünk is jópofának tűnik a dolog. A Sziget nulladik napjának fénypontja pedig tényleg fénypont, ezt az augusztus 9-et bevéssük nagyon: a kortalan pop-funk király eljött népéhez, hovatovább szereti népét, igényli a feedbacket, ahogy egy jóféle uralkodóhoz illik. Tartja a kapcsolatot mindvégig, legyen szó tapsra buzdításról vagy együtt éneklésről. Élőben is bebizonyította, a hangja mellett több hangszeren is játszik, vagyis többször állt sorba, mikor a tehetséget osztogatták. A kicsit több mint két és fél órás koncert után már jöhet a közvélemény-kutató kislány: a demokratákra szavaznánk. És halottak sem vagyunk.
