Először is azt kéne tisztázni, hogy Prince ma is releváns popelőadó, vagy csak egy amolyan „has been” figura – kapom a jó tanácsot még a cikk megírása előtt. Utóbbi kategória alatt az olyan sztárokat értjük, akikre jó szívvel emlékezünk, mert valamikor bearanyoztak néhány satnya hétköznapot, hetet, hónapot, évet, hovatovább évtizedet, de ma már nem kínálnak semmi érdemlegeset, amivel megragadhatnák a figyelmünket. Ha Prince a zenei mező „has been” aktora lenne, nem volna különösebb okunk örömködni, amiért lábnyomával tiszteli meg e vérrel áztatottat. De hát az van, hogy nem ez van. Ma este, a Sziget nulladik napján az elmúlt három évtized egyik legfontosabb popkult ikonja lép fel Óbudán, akin amúgy – már ha hihetünk a köztudomásúlag manipulációmentes sajtófotóknak – egyáltalán nem látszik, hogy az ötvenharmadikat tapossa. És aki nem csak régi (vitathatlan) slágereivel haknizza végig a világot, mint oly sokan a nyolcvanas években fel-, aztán el-, mostanság inkább újra előtűnő playback-hősök közül.

Tíz platinalemezt, hét Grammyt és százmillió eladott lemezt énekelt össze

Már csak azért sem, mert bár lemezei (a Greatest Hits jellegű kiadványokkal együtt majd’ négy tucat) ugyan nem mindig arattak osztatlan sikert a kritikusok körében, ahhoz kétség nem fért soha, hogy Prince magabiztosan kezeli az általa elképzelt zenéhez szükséges összes hangszert, és egyébként is irtózik a play backtől. Szóval, nem csak a gázsi nagysága meg a körülbelüli helyigény tartja vissza a kültelki diszkótulajokat, hogy vele bolondítsák meg a szombat estét.

A Prince különben nem felvett, öntömjénező művésznév, hanem atyai hóbort eredménye. Hősünk 1958. június 7-én látta meg a minneapolisi napvilágot, és Prince Rogers Nelson néven anyakönyvezték, apja színpadi neve után, aki The Prince Rogers nevű triójával körbezenélte az Államokat. Amikor megkérdezték a dologról, a papa, John Lewis Nelson azt válaszolta a The Current Affair című tévéműsorban: azért nevezte el így fiát, hogy az mindent valóra váltson, amit ő csak szeretett volna.

Ha úgy vesszük: ezt ki lehet pipálni.

A zene amúgy is kódolva volt, apuka dzsesszzongoristaként, a mama, Mattie Della Shaw pedig énekesnőként koptatta Amerika színpadait jó ideig. A kisherceg (valóban nem túl magas: 157 centi) pályáján alkalmasint sokat lendített, hogy kölyökként hozzájutott egy zongorához, így lehet, hogy pubertás korában már saját dalokat írt. Első bandáját 12 évesen alapította, első lemezét pedig 1978-ban készítette, ez volt a For You. A korong áttörést ugyan nem hozott, bár hallgatható anyag, annak fényében meg pláne, hogy maga Prince játszotta fel az összes sávot, ami legalább 27 különböző hangszeren való magabiztos játékot feltételez. Húszévesen! (A dalokat és azok szövegét is ő írta, egyet leszámítva: a Soft &Wet verzéit Chris Moonal közösen vetette papírra.) Csakhamar felfedezte magának Amerika, sőt az egész világ is: az 1979-ben megjelent Prince című lemez egykét dala már komoly slágerlistás státuszt ért el, a lemez maga platina lett, a Dirty Mind című harmadik korongért is egymást taposták a rajongók, és az egy évvel későbbi Controversy sem maradt visszhangtalanul.

Az első anyagokkal is világossá tette, hogy nemcsak az instrumentumokat kezeli mesterien, de a műfajokkal is tud bánni, ha arról van szó. Sikerének egyik kulcsa talán éppen a dzsessz-rock-funk kombó, egy másik pedig, hogy mindig tudta, mitől lesznek nedvesek a női bugyik. Ezt hiába magyaráznám annak a két (alighanem külföldi) srácnak, akik a minap egy belvárosi romkocsma férfimosdójában azt taglalták, miért érdemes vagy nem érdemes kedd este kimenni a Szigetre. Az egyik, meglehetősen gyenge ellenérv úgy szólt, hát minek, hát ő a „lord of gays” és egyébként is passzé. Mármost túl azon, hogy az ember nem okvetlenül az előadó szexuális érdeklődése alapján helyez lemezeket a lejátszóba: sem ez, sem az nem igaz. Olykori feminin külsőségek ellenére Prince „nem játszik másik csapatban”. Nem mintha számítana. Az meg, hogy passzé lenne, badarság. Hogy helyszűke miatt mást ne mondjunk, az 1984-es Purple Rainből 13 milliót adtak el csak Amerikában. Jó, ehhez mondjuk kellett a hason című filmmusical, ami abban az évben – a nyolcszázmillió dolláros bevétel mellett – Oscart is hozott. A lemezt különben a 72. helyre rangsorolta a Rolling Stone a híres, minden idők ötszáz legjobb albumát tartalmazó listán.

Prince ontotta magából a slágereket, ontotta a lemezeket is, ez utóbbi olykor nem tett jót a minőségnek, de legalább hízlalta a diszkográfiát. Mindenesetre tény, hogy a nyolcvanas évtizeden ő hagyta az egyik legmarkánsabb nyomot, már ami a popzenét illeti. Meg a kilencveneseken is. Annak dacára, hogy egy túlságosan gúzsba kötő kiadói szerződés miatt 1993 és 2000 között nem használhatta saját művésznevét. Akkortájt egyszerű monogramja volt: T. A. F. K. A. P., ennek feloldása: The Artist Formerly Known As Prince. De néha csak The Artist. Kis fantáziával a kezdőbetűk akkortájt használatos „logójából” is kiolvashatók voltak, amely később egyébként a „Love Symbol” nevet kapta.

A kétezres évek termése is mutatja, hogy kár volna leírni őt: 13 lemez jelent meg a neve alatt. Ezek közül sem mindegyiket zabálták a zenei firkászok, de az talán mutat valamit, hogy az összesen elnyert 7 Grammyjéből hármat ebben az évtizedben vihetett haza. Bár a komplett Musicology című korongot is jelölték a legjobb R & B anyag kategóriájában (megérdemelten), „csak” a Call My Name és a Musicology című dalokkal nyert díjat. Utoljára 2008-ban távozhatott elégedetten a díjkiosztóról, a Future Baby Mama című opusszal érdemelte ki. Ez utóbbi a Planet Earth egyik dala volt amúgy.

Akárhogy is, korántsem vérszegény pályafutásának eredményei kétségtelenül impozánsak: tíz platinalemez, harminc top 40-es dal, mintegy százmillió eladott korong. A fanyalgásból sportot űzők eredjenek a nyomába, és csinálják utána. Ha tudják. Előtte viszont tegyenek úgy, mint azok, akiknek kicsit is fontos volt a nyolcvanas-kilencvenes évek popvilága: menjenek ki ma este a Hajógyárira, megnézni, hogyan is néz ki egy igazi popkoncert. Nothing compares to him.