Acsai pajtások
Körülbelül úgy történik, hogy az ember sétálgat egy békés falu békés utcájában, befordul a 48-as szám alá, ahol mint valami kultúr-Woodstockban, senki nem kérdi, hogy hát te meg honnét jöttél,mit akarsz, és hogy képzeled, hanem be lehet sétálni egyenesen a vályogból tapasztott Pajtába. Pókhálók, porok, sarak, de ez rendben is van. Fél egy az idő, süt a nap, fúj a szél, mindent lehet érezni, mert kétoldalt nyitva vannak az ajtók. Aztán egy fiatal zongorista, Kis Péter közli, hogy egy kis türelmet kérnek, mert valaki beszorult a vécébe. Még ez is jóra fordul, nincs diadalordítás a kiszabadításnál, nem kell senkinek pironkodva megérkeznie, hogy igen, miatta vártunk, ő szorult be. Jönnek viszont a muzsikusok, és a szellemi vezér, Csalog Gábor szól néhány szót. A műsort úgy állították össze, hogy jobb volna, ha tapsokkal nem szakítanánk meg az előadást. A bennünk lévő gonosz körülbelül egy percig somolyog még, hogy minő optimizmus azt feltételezni, itt valaki tapsolni akarna.
Egy perc múlva már érezni a késztetést, Kemenes András annyira jól játssza el a Tenyerest és a Keringőt. A Tenyerest állva, tenyérrel pacsálva a zongorát, a Keringőt már ülve, tartással, természetes eleganciával. Van egy tarthatatlan előítélet, már úgy értem, hogy a gyakorlat teszi tarthatatlanná, amely szerint Kurtág nehéz zene, türelem, idegek, megfeszített figyelem és önfegyelem szükséges hozzá. Nyilván nehéz jól előadni, újra, és újra nekifeszülni annak a néhány sűrű hangnak, amelyekből ezek a rövid művek összeállnak, de meghallgatni igazán nem fáradság. Valószínűleg a forma az, ami tiszta, vagy tisztán érzékelhető, a gondolatok logikusak, és Kurtág mindig a zenélési és zenehallgatási alapokhoz közelít. Ahogy a Tenyeresben is, mert a darab ott indul, ahol valamennyien indultunk, amikor megláttunk egy zongorát: nekiestünk, tapicskoltuk, élveztük, hogy hangok jönnek ki belőle. Kurtág zenéje mindig a hang ünnepe, nem abban kéjeleg, hogy az emberi szellem olyan magas rendű konstrukciók létrehozására is képes, mint a zene, hanem oda lép vissza vagy előre, hogy hang, rendszerezett zaj, amivel mondani lehet valamit.
Van a XX. század második felének a zenéjében valami riasztó, hogy mindig csak a szomorúságra, a fájdalomra, a tragikusra talál eszközöket, egy rendes kortárs zeneszerző alig várja, hogy meghaljon végre valakije, akit elsirathat. Kurtágnál is több a keserű, a magányos, halk, félelmetes pillanat, de van ellensúly, gyermeki, ugrabugra, derűs, könnyed, ha sírni is kell, akkor sem rossz hely a siralom völgye.
Egymást váltják a zongoristák, Kemenes és Csalog a tanárok nemzedéke, de vannak tanítványok, Dani Imre, Fejérvári Zoltán, Kis Péter. Ő a második részben a főhőse a legvidámabb darabnak, címe szerint Mit szólt nagyapád, amikor a MÉH-be vitték a vastüdőt? Megtudjuk, mit szólt, vagyis mit hörgött a hordágyon. Hörgés végeztével hordágy és nagyapa ki; olyan jó, amikor egy nagy muzsikus nem átall idétlenkedni. Szigorúan, kotta szerint.
Vannak énekeshölgyek vagy -lányok, Szakács Ildikó és Bodrogi Éva, az utóbbi talán érettebb, komolyabb, erőteljesebb, és az énekesekhez vannak dalok is. Kurtágnál a versek nem válnak igazi dalokká, inkább nagy precizitással leírt, kísérettel ellátott versmondást és versértelmezést hallunk. Ha az ember vitatkozna is a komponistával, hogy talán nem jó szöveget választott, vagy a szöveg mást mond, máshogy, akkor sincs esélyünk, Kurtág értelmezése annyira erős, hogy a végén győz, érvényes az ő változata.
Ennyi az egész. Két félidő Kurtág, a zongoristák mellett fiatal fúvósok, meg a nagy odaadással játszó cimbalmos, Szalai András. Aki nem próbálta még a Pajtát, annak nagyon ajánlom, aki volt, az úgyis jön jövőre: Vértesacsa, Vörösmarty utca.
