A jegypénztár én vagyok

Amiként egy falusi kocsma nem élhet meg gyümölcsös nyerőgép nélkül, akként egy nagyvárosi artmozi nem élhet meg kocsma nélkül – vonhattuk le a tanulságot mindahányszor, és lám, legutóbb is, a faltól falig, sőt még azon is túl elkocsmásított KINÓ-ban.

A tisztesnek tűnő megélhetéshez persze kell egy jó háromszögelési pont is. A Rákóczi úti Európát (bár kár érte, isten nyugosztalja) például akkor sem tudták volna tőzsdére vinni, ha ott háromszoros női mixervilágbajnokok keverték volna a TGV-t (tequila, gin, vodka) a pult mögött, ehető tangában, tekintve hogy a környék látogatóinak zöme olyan szegény szakdolgozó diák, aki a külső belvárosi kiskereskedelem és szolgáltatóipar romba dőlését dokumentáló elemzéssel szeretné megszerezni az áhított diplomát. A KINO a puszta helyválasztással is beljebb került, mint a többiek zöme: balról a Vígszínház, jobbról a Restaurant Víg c. lokál pompás pannon tujakollekciója, szemből pedig hömpölygő tömeg keretezi, álmodni se lehet szebbet.

A kultúrintézmény már az utcán elkezdődik, ami ebben a kategóriában meg direkt példátlan. Remek kerti bútorokból komponált terasszal csalogatja a publikumot, igaz, valami előtetőféle még odaférne, itt a lángoló magyar nyár közepén könnyen a Ditrói Mór utca ízléses járófelületén találhatja magát az ember arccal lefelé, ha nem figyel az aktuális véralkoholszintre.

Mint feljebb utaltunk rá, a mozi előtere gyakorlatilag egy nem túl nagy, de mindenképpen összefüggő kocsma, amelyet manapság kávéháznak, de minimum kávézónak szokás nevezni; a gazdák itt speciel a minimumnál maradtak. A verőfényes enteriőrt az artmozikra általában jellemző, bár egynémelyekhez képest kevésbé szegényházi bukéjú eklekticizmus uralja: a kevercsből természetesen valamiféle poszttonett tűnik ki a leginkább, valamint több különös megjelenésű asztal, amelyek hatalmas, egylábú nápolyiszeletekre emlékeztetnek. Az összhatást a nyolcvanas évek atmoszféráját idéző kanapék, valamint a hajdani béketábor prominenseinek elvtársi légkörű látogatásain készült MTI-fotókról ismerős szövetkezeti székek teszik különlegessé.

A haladó pesti hagyományokhoz híven és a költséghatékonyság jegyében itt is össze van vonva a büfé és a jegypénztár. Ez úgy derült ki, hogy egy bennfentesnek tűnő, de szimpatikus fiatalembertől megkérdeztem, hogy hol találom a jegypénztárt, mire közölte, hogy én vagyok, mármint ő. Később persze észrevettem, hogy nagyjából a feje fölött ott van egy szép, régi tábla pénztár felirattal, de addigra már késő volt. A büféről még annyit, hogy párját ritkítóan széles kínálattal kedveskedik a nagyérdeműnek, még tortát is vehet, aki moziba jár cukrászdába, elképesztő.

A KINO előtere mindent egybevetve kellemes és kurrens találkahely, mert ha nem az volna, nem lenne tele már ötkor. Kulturális szempontból azonban nehezen értelmezhető: se egy művészfotó-kiállítás, se egy festmény, se klassz, régi filmplakátok, installációk meg pláne sem. Csak a Magyar Belmondo c. előadásra szóló júniusi meghívó, a Színház- és Filmművészeti Egyetem nyári tábori toborzója és a Megvédjük a Tűzrakteret c. mozgalom márciusi felhívása jelzi haloványan, hogy merre járunk, valamint egy cca. három méter hosszú madzag, amelyre valaki pár régi fényképet aggatott, nem is biztos, hogy direkt.

Még tortát is vehet, aki moziba jár cukrászdába
Még tortát is vehet, aki moziba jár cukrászdába
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.