A jegypénztár én vagyok
A tisztesnek tűnő megélhetéshez persze kell egy jó háromszögelési pont is. A Rákóczi úti Európát (bár kár érte, isten nyugosztalja) például akkor sem tudták volna tőzsdére vinni, ha ott háromszoros női mixervilágbajnokok keverték volna a TGV-t (tequila, gin, vodka) a pult mögött, ehető tangában, tekintve hogy a környék látogatóinak zöme olyan szegény szakdolgozó diák, aki a külső belvárosi kiskereskedelem és szolgáltatóipar romba dőlését dokumentáló elemzéssel szeretné megszerezni az áhított diplomát. A KINO a puszta helyválasztással is beljebb került, mint a többiek zöme: balról a Vígszínház, jobbról a Restaurant Víg c. lokál pompás pannon tujakollekciója, szemből pedig hömpölygő tömeg keretezi, álmodni se lehet szebbet.
A kultúrintézmény már az utcán elkezdődik, ami ebben a kategóriában meg direkt példátlan. Remek kerti bútorokból komponált terasszal csalogatja a publikumot, igaz, valami előtetőféle még odaférne, itt a lángoló magyar nyár közepén könnyen a Ditrói Mór utca ízléses járófelületén találhatja magát az ember arccal lefelé, ha nem figyel az aktuális véralkoholszintre.
Mint feljebb utaltunk rá, a mozi előtere gyakorlatilag egy nem túl nagy, de mindenképpen összefüggő kocsma, amelyet manapság kávéháznak, de minimum kávézónak szokás nevezni; a gazdák itt speciel a minimumnál maradtak. A verőfényes enteriőrt az artmozikra általában jellemző, bár egynémelyekhez képest kevésbé szegényházi bukéjú eklekticizmus uralja: a kevercsből természetesen valamiféle poszttonett tűnik ki a leginkább, valamint több különös megjelenésű asztal, amelyek hatalmas, egylábú nápolyiszeletekre emlékeztetnek. Az összhatást a nyolcvanas évek atmoszféráját idéző kanapék, valamint a hajdani béketábor prominenseinek elvtársi légkörű látogatásain készült MTI-fotókról ismerős szövetkezeti székek teszik különlegessé.
A haladó pesti hagyományokhoz híven és a költséghatékonyság jegyében itt is össze van vonva a büfé és a jegypénztár. Ez úgy derült ki, hogy egy bennfentesnek tűnő, de szimpatikus fiatalembertől megkérdeztem, hogy hol találom a jegypénztárt, mire közölte, hogy én vagyok, mármint ő. Később persze észrevettem, hogy nagyjából a feje fölött ott van egy szép, régi tábla pénztár felirattal, de addigra már késő volt. A büféről még annyit, hogy párját ritkítóan széles kínálattal kedveskedik a nagyérdeműnek, még tortát is vehet, aki moziba jár cukrászdába, elképesztő.
A KINO előtere mindent egybevetve kellemes és kurrens találkahely, mert ha nem az volna, nem lenne tele már ötkor. Kulturális szempontból azonban nehezen értelmezhető: se egy művészfotó-kiállítás, se egy festmény, se klassz, régi filmplakátok, installációk meg pláne sem. Csak a Magyar Belmondo c. előadásra szóló júniusi meghívó, a Színház- és Filmművészeti Egyetem nyári tábori toborzója és a Megvédjük a Tűzrakteret c. mozgalom márciusi felhívása jelzi haloványan, hogy merre járunk, valamint egy cca. három méter hosszú madzag, amelyre valaki pár régi fényképet aggatott, nem is biztos, hogy direkt.
