Szántó T. Gábor kötete megtartja a címében körvonalazott helyzet vagy akár következmény védhetőségének, hitelességének feltételeit és rögzítettségét. A kötet mind a nyolc ciklusa kvázi nekifeszül, hogy a maga módján alkossa újra a felvetett tézisét. Sikerrel. Már Fehér László a borítón található Tóparton című festménye is előnyösen teremti meg azt a díszletet, amely a majdani atmoszférát, a szövegbéli alany elvárásainak, hangsúlyának hiá bavalóságát vagy direktségét feltételezhetné. Többre nem törekszik, bár törekedhetne a költő, de kevesebbre sem. Minden bizonnyal ízetlennek hatna.

A Levelek Laios királynak, Oidipustól az első ciklus, amely rögtön, rendkívül feszesen képzi meg a teremtés, a létbevetettség hiábavalóságát, eszkatologikus mivoltának jellegét, arculatát. A származásunk olvasatának dekódolása, az eredet felfejtése paradox módon akaratlanul is rákérdez a legvégsőkre. Így adva meg a kiábrándulásnak azt a fokát, amelytől a rossz közérzet már szinte végérvényesen elválaszthatatlan marad. A ráébredés mindenkori irtózata kitörölhetetlen traumaként ég rá privát történelmünkre, történeteinkre és magánmitológiánkra. „A kérdésekre válaszok nincsenek. / Ki tudja: többet tud annál, mivel élni lehet.” A narratív identitás koncepciója, a személyes azonosság problémája folyamatosan keresi válaszát és cáfolatát. Szántó T. Gábor illő módon alkalmazza azt a szinte már axiómaértékű ismeretet, miszerint a történetszerűség már a mindennapi tapasztalatainkat is átjárja, átjárta. Tudja, hogy nem lehet úgy számot adni az időről, hogy ne adnánk egyben számot arról is rögtön, hogy a tapasztalat történetekben bontakozik ki, és csak így juthatunk el, ha el tudunk jutni, a mélyreható szubjektivitáshoz. Itt ennek íze van, olyan jellegű, amely valami ellen hat, feltehetőleg a megbújás, a beletörődés, az önáltatás és a kirekesztődés ellen. Jellegzetesen. Így például sajátos bukét kap szövegkörnyezete által József Attila

Hazám című verse, amelyre az egyik szöveg reflektál: Szántó T. Gábor épp a haza meglétét kérdőjelezi meg korpuszában (Haza), rögtön módosítva az eredeti vers koordinátáit. Az alaphelyzet szituációja így meg sem teremtődik nála, csak annak mozzanatai, ill. momentumai. „Jó lenne verset írni a hazáról. / Jó volna, lenne vers, amiben van haza, / meg tapsikoló jázminok, / vers amiben hazatalál, ki versen kívül / csak hontalan bolyong.” De a költő eredeti, kötetbéli szándéka erős kontúrt kap, a szabadulás ízében ott van az otthontalanság, pontosabban az otthon, a tulajdonképpeni haza elvesztése. A szabadság ára az élet zamatát számottevően sarcolja meg. Mi több, talán a haza épp az a száj, ahol az ízek az egyén számára jelentéssel bírnak. Ahol ez artikulálódni tud, és mintegy értelmezhető.

Ezt a felvetést erősíti a kötet címadó verse is, ezen belül a „felszabadítók” Hersey csokoládéjának az íze, amelyet az apa már hiába keres, mint valami prousti madeleine-t. Az íz itt is egy állapothoz társul, egy állapot forrását idézi meg, amelyet a fia már hiába keres Amerikában: „Nem tudják, s azt sem, amit én már tudok: / hiába találnám meg azt a konzervet és csokoládét, / a szabadság íze sosem olyan, mint a szabadulásé.” A hely, a szerep, a körülmények mind erősítik vagy elveszik az identitás megképződésének a lehetőségét és a lehetőség alakulásának körülményeit. Valami viszonylagosságot, átmenetiséget feltétez ez a kötet: a kiút megtalálásának múló lehetősége, pillanatfelvétele. A ciklusokon átvezető tematika rokon, de más és más megközelítésből kitartóan ugyanazt kutatja. Szántó T. Gábor pontosan tudja ezt. Részletekbe menően jegyzi. Tisztában van a körülményekkel, stádiumokkal, konstellációkkal. A szabadulás ízében ez a nyilvánvaló. Kulcshelyzetbe került.