Ha ez a mondat azt jelenti, hogy az akkreditáció sikeresen lezárult, akkor a minisztériumnak haladéktalanul a nyilvánosság elé kell állnia, el kell mondania, miként történhetett ez meg, amikor a vitatott műtárgyak tulajdonosa maga állítja, hogy esze ágában sincs a gyűjteményben lévő tárgyak történetét megosztani – bárkivel. Ha a minisztérium ennek ellenére tényleg akkreditálta ezt a „múzeumot”, akkor olyan szakmai hibát követett el, amelyre ennél nehezebb időkben sem volt még példa. Ha viszont a mondat nem ezt jelenti, akkor Zelnik István téveszti meg a közvéleményt, s a minisztériumnak akkor is nyilatkoznia kell, miszerint a cikk állításával szemben: a múzeum nincs akkreditálva. Az eset egyszerű: vagy-vagy. A válasz, akármi legyen is, nem késlekedhet: a legszélesebb nyilvánosságra tartozik.

Zelnik úrnak a nyilvánossághoz való viszonyát firtató kérdésre a cikkben az alábbi válasz született: „Nem gondolom, hogy magyarázkodnom kellene. Ezt senki a világon nem teszi. Nem gyakorlat. A British Museum kinek számol el?” Nos, mint köztudott, lehetőség szerint mindenkinek. Így volt ez olyan, máig hatóan nehéz esetekben is, mint a Parthenon-frízek, másként az Elgin-márványok, arról nem beszélve, hogy az elmúlt kétszáz évben a múzeumi etika szabályai drámai mértékben megváltoztak. Ha Zelnik úr azt állítja, hogy a BritishMuseum nem számol el a nyilvánosságnak, akkor vagy semmit sem tud erről az intézményről, vagy az olvasó rossz vicc áldozata. Ami pedig azt illeti, hogy „a világon senki sem teszi” – ennek az állításnak a jelentése több mint homályos.

Az UNESCO például mást sem tesz, mint „magyarázkodásra” késztet mindenkit, ahogyan ezt teszi az ICOM (Internatio nal Council of Museums), az ICOMOS (International Council on Monuments and Sites), ahogyan ezt teszik a nagy, egyetemes múzeumok igazgatói is közös nyilatkozatukban (Declaration on the Importance and Value of Universal Museums, 2002). A világon mindenki, aki múzeumokkal foglalkozik, pontosan tudja, hogy a posztkolonializmus korában a nemzeti kulturális örökségek tiszteletben tartásának programja olyan kötelező minimum, amely alól senki sem vonhatja és nem is vonja ki magát. Amit tehát Zelnik úr magától értetődőnek állít, annak az ellenkezője igaz: az állami múzeumok, a közgyűjtemények története éppúgy köztulajdon, mint a tárgyak maguk.

A magyar muzeológia, a nemzeti kultúra, a tudományos önbecsüléssel rendelkező örökségvédelmi szakemberek, régészek, archeológusok és a kulturális büszkeségre, a nemzeti önbecsülésre adó, szélesebb közönség egyaránt arra vár, hogy Zelnik úr adja át a nyilvánosságnak azokat az adatokat, melyek minden múzeum, nyilvános gyűjtemény esetében a közre tartoznak, azaz tegye közzé a tárgyak történetét, hogy azokat mikor, kitől vette, milyen körülmények között jutott hozzá, vagy pedig mostantól szigorúan magánemberként folytassa tovább tevékenységét. Ez utóbbi esetben a gyűjteményét nem nevezheti múzeumnak, s az nem élvezheti a köztársaság intézményeinek védelmét, legitimitását. Vagy-vagy. A minisztériumon a sor.

A szerző egyetemi tanár, ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet igazgatója