Kezdetben vala az ExperiDance – melyet a Honvéd Együttes hajdani tagja, Román Sándor és Vári Bertalan alapított 2000-ben. Vári nyolc év után otthagyta a népszerű, mára államilag kiemelten finanszírozott társulatot, és megalapította a Presidance-t. A Broadwayre vágyott, gondolta, ötvözi Michael Flatley-t, a STOMP-ot és a Cirque du Soleilt. A 2009-es Christmas now kapcsán Flatley helyett betliről tudósítottam. Egy esztendőre rá, bár állítólag dübörgött a vállalkozás, Vári fölszámolta csapatát, és létrehozta a Varidance-t. Nagy Tamás (ex-Presidance, ex-NOX), Baranyai Balázs és ifj. Zsuráfszky Zoltán pedig életre hívta az Új Magyar Táncszínházat – a megszűnt Presidance „támogatásával”.

A tizenkét tagú együttes májusban debütált a Variációkkal, amely „egyfajta válogatás az elmúlt tíz év legnagyobb sikert aratott, emlékezetes koreográfiáiból”. Noha amolyan Ilf-Petrov-történettel állunk szemben, feszít a kérdés: ha a felelőtlen költekezésre hajlamos, ábrándos Vári úr „saját zsebből”, a régi embereivel új együttest gründol, miért is a lezárt múlt becsesnek hitt darabjai között turkál, verítékkel mazsolázgatva ki onnan az újrahasznosíthatót? Talánmert az ötlet- és képzeletgazdagsága a névadási fantáziájával vetekszik?

Az egyórás kotorka fölütésekor Vári Bertalan – aki elmondja, messziről gyütt, és hosszú út áll mögötte –egy bőröndöt hurcol be a színre. Ebben van mindene, s ez valóban kevés: a táncosai magyarosch-aranyosrojtos-hímzéses-girlandos farmergatyákban, mellényekben, pruszlikokban. Egy szárítókötélen a kellékek lógnak. Ami eztán következik, épp elegendő volna egy Hullócsillag születik-féle, televíziós esztrád selejtezőjében – a kieséshez. A gyatra néptánc-, hiphop- és szteppklisékből foltvarrott bóvlikat a gyenge kondíciójú előadók személyes vallomásaival fércelték össze: „Az álmaimért élek. Táncban fejezem ki nőiességem, és neki köszönhetem a szerelmem”; „Adrenalin és kihívás nélkül mit ér a világ? Gyorsabban, magasabbra, erősebben. Ez kell nekem”; „Hiába vártak fiúnak, de én lány akartam lenni. Győztem. Amit a fejembe veszek, azt mindig elérem”.

Míg az esernyőket forgató, kendőket lóbáló, bazsalygó, lötyögő fehérnép céltalanul kóvályog, a kültelki alfahímes manírokban dagonyázó chippendale-fi úk ott folytatják, ahol a Presidance-ben abbahagyták: a brit STOMP ihlette, „hungarythm”-nek nevezett ritmusszkeccseket adnak elő. Dobozokat, alumíniumkannákat püfölnek-fenekelnek, kisméretű botjaikkal csapkodnak, Tarzanként döngetik a mellkasukat. Ha valamelyikük leveszi a cipőjét, fintorognak. A Volt egyszer egy Vadnyugat inspirálta, bágyadt koleszblődlit így vezetik föl: „Kispesten nőttem fel. Nekem ez volt a Vadkelet. Ezért mindig kész vagyok egy párbajra. Egy ritmuspárbajra.” Majd Vári és KovácsDénes lanyha szteppszpartakiádba fog.

Amikor fegyverlövést imitálnak, a köröttük üldögélő táncosok eldurrantanak egy-egy lufit. A szánalmas színpadképtelenség minden pillanatban úgy omlik össze, mint tatárjáráskor a fáradt gebe. Vári koreográfusként egyetlen Achilles-pont: nincs saját mozgásnyelve, nem tud összeeszkábálni egy épkézláb szólót, duót, csoportos táncot sem – nemhogy egy egész művet. Bátorítására az anyaszomorító hakni végén a bravózó, túlhevült publikum több tagja az együttessel csűrdöngölt a deszkákon a folkosdobgépes tuctucra.

Olvastam, a kompániát tombolva ünnepelték Olaszországban, a Costa Cruises hajótársaság luxustengerjárójának fölavatásán. Túlzó jóindulattal: a Varidance-t az Isten is a termékbemutatókra hitelesítette.

Termékbemutatókra tökéletes