– Te, mit bájcsevegtél velük?

– Igazán megtanulhatnál delfinül. Látod, nekem most is hogy kapóra jött. És tudok még teknősül, krokodilul és vízilóul is. (…)

– Ezt meg hogy csináltad?

– Hát, csak úgy, hogy én meg sirályul tudok. (Párbeszédrészletek az ...és megint dühbe jövünk című filmből)

Sokáig azon az állásponton voltam, hogy a nagy nyári (téli) luftokban vetített, hetvenes-nyolcvanas évekbeli mozikkal a pofánkba röhögés tényállását valósítják meg a hazai televíziózás bőrülésben hintázó pajtásai, ám el kell ismerni: e vélemény felülvizsgálatra szorul. Igazából az van, hogy meg kell köszönni ezen filmalkotások vetítését, hiszenmindenmegvan bennük, ami egész évben hiányzik a tévéből, még ha a konklúzió olyan idétlen formában jelentkezik is, ahogyan az a citált dialógusokból következik. Jelen esetben tehát az RTL Klub kimondottan a kedvünkben jár azzal, hogy a júliusi–augusztusi semmiben Bud Spencer- és Terence Hill-filmeket nyomat hétköznap este, főműsoridőben; a piacvezető (kereskedelmi) csatorna újra megkedvelteti velünk a televíziózást, és most tényleg nem győzzük elégszer megköszönni ezt.

Bud Spencer

Gondoljuk csak végig.

Az RTL év közben trendi formátumokkal és társadalmi mintaként elénk állított droidokkal traktál bennünket, ráadásul olyanmennyiségben, hogy elugrani se lehet előlük, pláne hogy piaci riválisa nagyjából egy van, és az is hasonlóan gondolkodik a tévézésről, az erőtér központi televízióját pedig már rugdosni is ciki; sok kis milliárdért cserébe az archívumban kotorásznak ott nekünk. Szóval a főbb adókon nincs mit nézni, ezzel együtt a tévézők többsége azt az RTL-t választja, amelynek világképe körülbelül a ValóVilág sík jáig terjed, többségében olyan figurákat szabadítva ránk, mint Zsófi, aki a piacvezető valóságshow-ban rendre üresen nézett maga elé, megijedt a bővített mondatoktól, majd a villából kijőve hirtelen előállt a slágerré emelkedő, klipesített dallal (Rágógumi), amelynek refrénje a következő:

Érezd, élvezd, csámcsogj, ne kérdezz, rágógumi /

Vékony, vastag, engedd, hogy hasson, rágógumi /

Fehér, fekete, gyerünk, most be vele, rágógumi

Zsófika a házban, íze a szádban, rágógumi /

Most a fiúk: rágógumi /

Most a lányok: rágógumi /

Most csak Zsófika: rágógumi /

És most mindenki: rágógumi.

Mármost ha ezt a szöveget összevetjük a múlt szerdai ...és megint dühbe jövünk című film e dolgozat elején közölt végpoénjával, akkor ar-

ra jutunk, hogy bár mindkettő hülyeség, összességében – kvázi kontextusba helyezve – van egy lényeges különbség: a delfines kompozícióban találni értelmet, míg Zsófi rágógumija a saját keretei között is nehezen azonosítható.

Következésképpen igenis fel lehet menteni magunkat, amikor a maffiózókat seggbe rúgó, a feketepénzt árvaháznak adó, állatokkal kommunikáló olasz páros (Carlo Pedersoli, magyar hangja: Bujtor István; Mario Girotto, magyar hangja: Újréti László) filmjei elé rogyunk le szerdánként-csütörtökönként, sőt még a gyermekeinknek is szólunk, gyertek, nézzétek már, hehe, ez király. Kis sztori, csöpp humor, hangyányi sirályozás, ráadásul, ugye, olyannak kellene lennünk az életben is, mint amilyen a szakállas pufi meg a szőke tornász: jószívűnek, becsületesnek, egészséges világlátásúnak. (Továbbá az igazság mindig győz.)

Úgyhogy mintegy: Bud Spencer for president!