Remekművek, ponyvák exportra is
Itthon csak töredéke volt meg ugyanis, azt is becsben tartotta, fölújította a Nemzeti Filmarchívum (MNF), és bemutatta a pordenonei némafilmfesztiválon. A holland szakemberek döbbenten nézték: ez az a film, amelynek ők a teljes kópiáját őrzik, de sehogy sem tudták azonosítani származási országát és rendezőjét. Tavaly saját költségen restaurálták, és nemrég küldtek egy másolatot belőle a magyar társintézetnek.
Most ez a világháborús kataklizma közepette készült melodráma lesz az egyik érdekessége a pesti Műcsarnokban tartandó vetítéssorozatnak, amelyet a Filmes átjáró a múltba címmel a magyar némafilm korszakáról nyíló kiállítás kísérőrendezvényeként tartanak. A ma megnyíló tárlattal a hazai filmdokumentátorok három éve folyó munkájukról számolnak be a nagyközönségnek, amelyet 13 ország 21 filmarchívumával és intézményével együttműködve végeztek európai uniós program keretében. A program – European Film Gateway (EFG) – célja, hogy földrészünk filmkincse minél szélesebb körben váljon hozzáférhetővé. A résztvevők összesen 790 ezer (!) digitalizált filmdokumentumot (mozgóképet, fotót, plakátot, írásos és hanganyagot) tártak föl, tettek megtekinthetővé. (A német filmintézet koor dinálta munkáról lásd az efgproject.eu honlapot.)
Az MNF-nél megtudtuk, a magyar vállalás ezer fotó és ezerkétszáz filmplakát hozzáférhetővé tételéről szólt, ebből a mostani kiállítás 122 eredeti, igen jó állapotban fönnmaradt fotót és 18 plakátot mutat be. Kihelyezett terminálon az EFG-portál tartalmába is betekintést nyújtanak. A fotótörténeti anyag részben olyan kuriózumokat tartalmaz, amelyeket eddig még nem láthatott a közönség.
– A kolozsvári stúdióban dolgozó Dunky fivérek, a hazai standfotózás első kiváló mesterei szárazpecséttel hitelesítették fényképeiket. Az övéken kívül azonosíthatók az olyan szintén igen jó nevű kolozsvári fényképészek művei is, mint Angelo, Goszleth, Kossak és mások, viszont egyelőre névtelenek a budapesti stúdiókban dolgozó kollégáik munkái, mert azokon nem jelölték a szerzőket, és még folyik a fölkutatásuk” – említi az anyagot rendező archivátor, IzsákMária, megjegyezve, leginkább a korabeli újságokat használhatják forrásként. Kevésbé okoz gondot fölismerni a jelenetfotókon vagy a sztárportrékon a kor legendás színészeit: Bajor Gizit, Blaha Lujzát, Fedák Sárit, Csortos Gyulát, Rátkay Mártont, Uray Tivadart és másokat, akik mutatósan, saját öltözékükben láthatók, szerepeik pózában. Nem kevésbé érdekesek a némafilmkorszak filmplakátjai, mert szembetűnően különböznek a maiak zömétől.
– A moziplakát fölvirágzása nálunk az 1913-tól 1919-ig tartó időszakra tehető, mikor is a már éppen világvárossá fejlődött Budapesten nagyon attraktív, olykor egy-egy mozinak készülő egyedi grafi kák, poszterek jelennek meg, méghozzá igen jeles alkotóktól – jegyzi meg Lencsó László, az MNF fotó- és plakáttárának vezetője. Szerinte fontos képző- és divattörténeti adalékokkal is szolgálnak ezek a munkák. Az alkotók között van a szociáldemokráciát és a Népszavát népszerűsítő híres „kalapácsos ember” rajzolója, BíróMihály, vagy a későbbiekben amerikai filmmogullá váló Korda Sándor legfiatalabb testvére és munkatársa, a festő-díszlettervező Korda Vince is. „Olykor a filmplakát jobb, vonzóbb, mint maga a film, amelyet reklámoz, de mindenképpen ütős” – fűzi hozzá a szakember.
Tizenkét rövidebb-hosszabb némajátékfilmet tartalmaz a tárlattal együtt ingyenesen látogatható vetítési program. A legkorábbi közülük az 1912-ben készült 8 perces vígjáték, a Keserű szerelem, melyet a Vígszínház mellett létrejött Hunnia Biográf gyártott.
A háború idején szinte futószalagon készültek jóval hosszabb alkotások is (ezekből többet is megnézhetünk), mert – mint Balogh Gyöngyi filmtörténész, a program összeállítója említi –a hadba lépés jórészt elvágta a külföldi, elsősorban amerikai filmbehozatal lehetőségét, amit hazai produkciókkal kellett pótolni. Így váltak ezek az évek a magyar film első aranykorává, amikor a hazai gyártók ráadásul exportra is dolgozhattak, főként német nyelvterületre. A nyelvi nehézségeket annál is inkább könnyű volt áthidalni, mert csak a közbeiktatott inzertszövegeket kellett lefordítani. Nem véletlen, hogy Kertész Az utolsó hajnal című munkájának töredéke korábban Bécsből, a teljes film pedig most Amszterdamból került vissza Budapestre. (A világhírű rendező Magyarországon készült 38 játékfilmje közül mindössze még egy, az 1914-ben készült A tolonc található meg az MNF-nél, éppen restaurálják.)
Ez a film is jólmutatja, hogy a némafilm nem fekete-fehér volt, hanem színes: a belső fölvételeket sárgásbarna, a külsőket zöld, az éjszakai jeleneteket kék színűre virazsírozták. A figurák elnagyolt gesztusokkal,mimikával elsősorban érzelmeiket fejezik ki. Jellemző, hogy a film egzotikus, romantikus elemeket – jelmezeket, díszleteket – alkalmaz, a cselekmény helyszíne London és India, a hősök angolok, noha minden kockát Magyarországon forgattak le. A háborús feszültségek közepette élő közönség kikapcsolódását, elvágyódását ezzel is igyekeztek kiszolgálni.
Kertészt némafilmjei alapján az amerikai stílusú fi lmponyva mestereként jellemzi Balogh Gyöngyi. Olyan rendezőként, akinek a közönségsiker számít mindenekfölött. Kolozsvári indulásakor még – az ottani filmgyártást megalapító Janovics Jenő keze alatt – irodalmi földolgozásokat is rendez: ő adaptálja első kosztümös magyar filmként a Bánk bánt, és vászonra viszi Eötvös József Karthausiját is. Csakhamar azonban a mozgalmasabb, akciódúsabb amerikai minták bűvkörébe kerül, ám a melodráma mindig is közel marad a szívéhez. Amit az Oscarral jutalmazott jóval későbbi mozija, a Casablanca is bizonyít.
