Ami mindenképpen közös ezekben a művekben, az a stilizált világ. Legyen szó szuperhősökről vagy csupán annak tűnő figurákról. Jó példa erre a Batman (magyarosított nevén: a Denevérember). Tim Burton két filmje még olykor egészen emberfelettinek ábrázolja Bruce Wayne-t, mint ahogy Gotham városa sem nagyon hasonlít egy mai konkrét városra. De ki is Batman tulajdonképpen? Talán a leghumánusabb szuperhős egyike, emberfelettisége pont emberi hibáiból, gyengeségéből fakad. Nem mutáció révén fejlődött ki, nincsenek dimenziókat legyűrő képességei.

Egy frusztrált iparmágnás, aki miután tanúja volt szülei meggyilkolásának, bűntudattól és haragtól kínozva él. Saját démonaival küzd, amelyeket bosszúvágya és szülei iránti tisztelete táplál. Az is egyedi, hogy míg a szuperhősök tipikusan vállalják közszereplői és hősi énjüket is, Bruce Wayne állandóan őrlődik két eltérő személyisége között, és titkát igyekszik mindenáron megőrizni. Ezt a skizofrén, megtört embert végül Christopher Nolan mutatta meg a maga teljességében az új Batman-ciklusban, amelynek befejező része a The Dark Knight Rises jövőre érkezik a mozikba.

Persze Batmant a legtöbb mozinéző jól ismeri. Csakúgy, mint Supermant, aki már egészen más alkat, lévén nem is ember. A skizofrénia azonban nála is diagnosztizálható: tulajdonképpen mindkét személyisége hamis. Clark Kent, a félénk újságíró és Superman, a világ megmentője, aki kívül hordja az alsógatyáját, egy nőbe szerelmes. Már ennyi is bőven elég lenne egy kiadós pszichiát riai kezelésre. Superman sztorija mindenesetre nagyonmegihlette a filmalkotókat: számos mozifilm, legalább két tévésorozat és megszámolhatatlan videojáték alapját adta.

A legnépszerűbb mozgóképes karriert elért képregényfigurák közül nem hagyhatjuk ki még Pókembert sem, akinek szintén nem kell a szomszédba mennie a problémákért. Az apafi gura elvesztése, a pubertáskori fojtogató szerelem, valamint egy pókcsípés által „beszerzett” emberfeletti képességek nem kis feladat elé állítják Peter Parkert. A hálószövő szuperhős sorsának mozis karrierje is viszontagságos:míg Sam Raimi trilógiája minden idők legsikeresebb comicsadaptációi közé tartozik, a rajongók és a kritikusok már korántsem voltak enynyire lelkesek. Azt pedig csak remélhetjük, hogy a nemsokára érkező, Marc Webb által dirigált mozis reboot rehabilitálja Pók embert, csakúgy, mint Nolan művei Batmant. Mindenesetre az ilyen „meglepetésekre” mindig nagyobb az esély, ha egyetlen figurára kell koncentrálni az alkotóknak, a „csapatfi lmek” nem igazán ideálisak, mert a játékidő sosem elég az összes karakterre. Üdítő kivétel az X-Men-széria, melynek előzményfilmje (X-Men: Az elsők) nemrég tarolt a mozikban.

A képregényfilmek az utóbbi tíz évben tapasztalt elképesztő felfutása annyi pozitívummal biztosan szolgált, hogy művészi és mozgókép-innovációs szempontból is született néhány megkerülhetetlen mozi (nem csupán a bevételeket tekintve): Robert Rodriguez és Frank Miller Sin Cityje a cannes-i fesztivál versenyprogramjába is bekerült.Más kérdés, hogy a hasonló felfogásban készült, ám inkább önparódiakánt fölfogható Spirit

– A sikító város már egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. (Zack Snyder pedig Leonidász mitikus történetével, a 300-zal mutatta meg a stilizáltság végső, talán már átléphetetlen határait.)

Az is örömteli fejlemény, hogy már nem csak az agyoncsépelt szuperhős kategória kapott nagyvásznas lehetőséget. Méghozzá nem is akármilyen alkotók kezében. Stephen Frears is belépett például a sorba a Tamara Drewe megfilmesítésével, melynek hőse egy átlagos lány az angol középosztályból.Méghozzá a csinosabbik fajtából. De hiába a hús-vér karakterek, stilizáció nélkül nem működött a filmvásznon. Ezek szerint ez tényleg elengedhetetlen része az adaptálásnak.

Batman: a klasszikus film noir hangulata