Sok egyéb történet mellett ez is szerepel az egykori Esztergom vármegye frissen megjelent helytörténeti tankönyvében. Ami az idézett anekdotát illeti, a tankönyvírók addig kutatták a sztori nyomait, amíg megtalálták Bajna mellett egy szántóföldön Sándor Móric lovának márványba foglalt patkónyomát. A bizonyítékról készült fotó egyébként a könyv 219. oldalán látható.

„Végre egy jó hírt hozhatunk Esztergomról!” – általában ezzel az üdvözlő mondattal kezdik a szerzők azokat a találkozókat, amelyeken bemutatják az Esztergom és környéke című helytörténeti tankönyvet. A kesernyés hangvételű aktuálpolitikai utalás persze nem terelheti el a figyelmet arról, hogy a kiadvány legalább két szempontból is kuriózumnak számít. Az egyik az, hogy egy olyan vármegye történetét dolgozza fel, amelynek központja a Duna jobb partján álló Esztergom volt, míg a hozzá tartozó falvak és városok jórészt a Duna bal partján terültek el, így a trianoni békediktátum óta (Cseh-) Szlovákiához tartoznak. A tankönyv alcíme (Múltunk határok nélkül) arra is utal, hogy a történelem által kettévágott egykori vármegye múltját feldolgozó kiadvány egyszerre szól a magyar és a szlovák oldalon élő diákokhoz.

A másik újdonságot az jelenti, hogy a szerzők kísérletet tettek az eddig használt helytörténeti tankönyvek átfogó szakmai megújítására. Ebben a munkában az esztergomi kötet már a második a sorban, az első ilyen jellegű kiadvány 2008-ban jelent meg Veszprémben, amit a királynék városának általános iskoláiban azóta is használnak a helytörténet-oktatásban. Az új szemléletű tankönyv struktúráját az évtizedek óta pedagógusként tevékenykedő veszprémi Bőszéné Szatmári-Nagy Anikó dolgozta ki.

A munkatankönyv rengeteg illusztrációt – fotókat, rajzokat, térképeket, ábrákat, táblázatokat, grafikonokat –, valamint számos helytörténeti forrásszemelvényt tartalmaz. Minden fejezethez, amelyeknek végén irodalomjegyzék szerepel, ellenőrző kérdések és feladatok tartoznak, a kötetet pedig személy- és helységnévmutató zárja. Éppen a veszprémi példa nyomán kapta a felkérést Bőszéné még az előző esztergomi városvezetéstől a helyi tankönyv megírására, ám miután a Duna-parti város csődközeli állapotba jutott, az önkormányzat csupán erkölcsi támogatást tudott nyújtani a végül magánkiadásban megjelent kötethez.

A munkához a veszprémi tankönyvíró két esztergomi tanártársa – a helyi Dobó Katalin Gimnáziumban tanító Gergely Endre és Peragovics Ferenc – segítségét kérte. Gergely Endre szerint elsősorban arra törekedtek, hogy „kicsiben” mutassák be a markáns történelmi folyamatokat. Így például a történelemkönyvekben visszatérően a párizsi takácsok céhszabályzatát szokták idézni, ehelyett a helytörténeti tankönyvbe az esztergomi ötvösök céhszabályzatából kerültek be szemelvények.

A szerzők szerint akár egy évtizeddel korábban is jóval nehezebb lett volna a gyűjtőmunka a szlovákiai részeken, de a trianoni, majd a második világháború utáni döntésekkel kettévágott terület ma már az Ister-Granum Eurorégiónak köszönhetően újra egyre szervesebb egységet alkot. A legnagyobb kihívást a huszadik századi események felidézése jelentette, ám a kötet lektorai szerint „mértéktartó, világos beszéddel mutatják be azoknak az évtizedeknek a történetét is, amelyeknek élő tanúi alapvető kérdésekben még ma is egymást kizáró véleményeket fogalmaznak meg”.

Minden esély megvan arra, hogy szép lassan egy egész tankönyvcsalád jöjjön létre, hiszen a veszprémi pedagógus-írót az ország számos pontjáról bombázzák újabb felkérésekkel. Az már biztos, hogy Törökszentmiklóson az óvodától a középiskoláig több korosztály számára szóló helytörténeti tankönyvcsaládot kell megírnia, de komoly érdeklődés mutatkozik Sopronból is egy hasonló kiadvány elkészítése iránt, Veszprémben pedig folyik az előkészítése a helytörténeti tankönyv középiskolás változatának.