A XIX. század szülöttei –amennyiben elfogadjuk, hogy a humánum, a gentlemen’s agreement és még annyi minden más tekintetben a XX. század valójában a II. világháborúval kezdődött. Véleményformálók – hiszen színpadi és filmforgatókönyv-szerző, illetve tudós-íróval van dolgunk. Szenvedélyes olvasók, pazar könyvgyűjtemények birtokosai. Jean-Claude Carrière és Umberto Eco beszélgetnek.

Közvetlenül 2000 előtt miről is szólhatott volna a beszélgetés, mint a Nagy Kérdés megvitatásáról, avagy mit is hoz/hozhat az emberiség számára az új évezred. Akkor, a magyarul Beszélgetések az idők végezetéről (Európa Könyvkiadó, 1999, ford.: Kamocsay Ildikó) címmel megjelent könyv szerzői, a beszélgetés résztvevői Carrière és Eco mellett Stephen Jay Gould amerikai paleontológus, valamint Jean Delumeau francia vallástörténész-filozófus voltak.

Eltelt tíz év, mialatt talán kijelenthető, hogy mindennél gyorsabban az informatika fejlődött, megváltozott a szövegekhez, tehát az íráshoz és az olvasáshoz való viszonyunk. Kérdés tehát, hogy mi lesz a könyvekkel? Az egykori négyes tagjai közül ketten nem csupán írnak és olvasnak, hanem gyűjtenek is, ami, tekintve az érintettek szakmai és privát fordulatokban bővelkedő életútját, szinte tálcán kínált egy újabb interjúkötetet. Az egykori kérdező, Jean- Philippe de Tonnac – íróújságíró – számára a létszám csökkenése nem jelentett könnyebbséget, e két idős úr ugyanis négy helyett, fékek nélkül ontja magából a históriát, most mindenekelőtt volumenekről, kódexekről, könyvekről, könyvárakról.

Nevezett interjúkészítő legtöbb kérdésével természetesen a könyv technológiai forradalmának vélt és/vagy valós problémáiról faggatná az urakat, akik szerencsénkre megzabolázhatatlanok, így Eco már a nyitányban közli a könyvről, az „olyan, mint a fakanál, a kalapács, a kerék vagy a véső. Ha egyszer feltalálták, nincs mit tökéletesíteni rajta.” Lehet, hogy a jövőben nem a papír lesz a hordozója, attól még a lényeg nem változik. Majd ezt köve tően elszabadul a gondolat és az emlékezet, utóbbi ugyan nem minden esetben megbízható, de ez a könyv egyáltalán nem az igazság kereséséről szól. Ha az olvasó tehát mindenáron biztos tudást szeretne kinyerni minden sorából, akkor hozzá se kezdjen.

Tonnac pontos válaszokat kér(ne), ehelyett egymásba kapcsolódó történeteket kap (és kapunk) a párostól, egyebekmellett a szántás és az archaikus görög írás, a busztrofédon, vagy éppen a nyugati írásmód és a nyugati filmek kameramozgásának rejtett kapcsolatáról. De említhetjük az utókor kíméletlen szelekcióját, ami viszont munkát ad az elsüllyedt szerzők „feltámasztására felesküdött” bibliofilek számára, vagy éppen a filológusok szentségét, avagy egy adott szöveg fantomverzióját, s persze a könyvgyűjtés múlhatatlan, noha változó erejű szenvedélyét boncolgató részeket. Utóbbiról való elmélkedésük, ami sok esetben a könyvekkel való első találkozással kezdődik, azért különösen érdekes, mert ez az, ami igazán közel viszi az olvasót az interjúalanyok személyéhez, s egyúttal – közvetve – alkotásaikhoz. Carrière vidéki gyerekkorában a könyvek hiánya, és a közeli templom oltárán álló szent könyvben olvasható evangéliumok „rendkívüli kisugárzása” egyszerre tette egy életre vonzóvá az írott szövegeket. Ecót viszont az apai nagyapa nyomdája-kötészete delejezte meg, s a gyerekkori adok-kapok okán elveszett eklektikus könyvbirodalom rekonstruálását a tudós-író a mai napig nem fejezte be.

Érdekes fordulat, hogy a „minimalista” gyermek Carrière felnőtt gyűjtőként szertelenné vált, saját közlése alapján 30-40 ezer kötetes kollekciójának nincs határozott tematikai karaktere. Eco ellenben nagykorúságától fogva inkább válogatós lett, s noha elbeszélése nyomán személyes könyvtára és a régi köteteket tartalmazó bibliotékája együtt az ifjúkori eklektikára hajaz, határozottan azokat a könyveket gyűjti, amelyek valamenynyire kapcsolatban vannak a félreértésekkel és a hamis dolgokkal. Mert „ez azt bizonyítja, hogy ezek a könyvek nem cáfolhatatlan tanúk. Ugyanakkor, miközben hazudnak, valamit tanítanak is a múltból”. A szeretett kötetekről, a gyűjtésről szólva, pedig az olvasó óhatatlanul az író Eco történetkonstruálásának részleteibe is bepillanthat. A remek könyvcím bizonyára nyomban magára vonja a figyelmet, de emellett fontos szólnunk a szövegről is.Mivel e sorok írója nem olvasta a 2009-ben kiadott francia eredetit, így az, hogy mennyire sikerült jól- rosszul a fordítás, itt és most nem megválaszolható. Ekként, elkerülve a „fordító remek munkát végzett” félreérthető közhelyét, az eredeti nem ismeretében mond köszönetet a fordító, Sajó Tamás munkájáért!