Eléggé el nem ítélhető módon úgy áll a dolog, hogy a tanárok és a diákok mellett a televíziósok se nagyon erőltetik meg magukat nyáron, letudják a kötelező köröket, előkaparják az archívumból a még tűrhető filmdarabokat, a már kínosan sokszor műsorra tűzötteket is, ismétlőválogatásokat fogalmazgatnak, és úgy tesznek, mintha a munka el lenne végezve. És bizonyos szempontból el is van, de közben mégsincs. Természetesen továbbra is fenntartom, hogy a tévézés: öl, s hogy aki naponta órákat tölt a készülék előtt, az megérdemli, hogy agyát szétmarja a médiasav. De ha már interkontinentálisan arra szövetkeztek a televíziók, hogy tönkretegyék az estére, délutánra elfáradó, netán szabadságukat éppen a szobakonyhában töltő dolgozó rétegek tudatát, illenék következetesen és viszonylag magas színvonalon véghezvinni a pusztítást. Nyáron is. Zöldellő rétet, tiszta eget, a föld ormain virító zöld ágat vetíteni a méreginjekció beadása közben. Állítólag az állatokban is oldódik a feszkó, ha a luxusvágóhídon Mozartot játszanak, vagy természetfilmet vetítenek nekik a tömeggyilkosság előtt. Nem tudom. Ki lehetne próbálni. Nem pedig „közvetlen ajánlat” vagy „ismétlés” üzemmódba kapcsolni, azt’ lesz, ami lesz.

Itt van például a TV2 nyári műsorfélesége, a Hőhullám, amely a csatorna vicces vagy viccesnek gondolt programjaiból válogat retrospektív jelleggel és teljességgel ad hoc módon. Elsőre legalábbis úgy tűnik. Aztán ahogy haladunk az önkínzásban, kiderül, hogy nem is annyira. A Hőhullám jó részét, mondjuk, felét Irigy Hónaljmirigy-show-k részletei teszik ki, szénné ismételt etűdök. Néha valami színpadi mókás jelenet, például asszonynak öltözött palik egymás közt, amiért én kérek elnézést, és többnyire akad pár percnyi Megasztár is, a röhögjük ki még egyszer a legbénább aspiránsokat mottó szellemében. Szerencsére van azért továbbjutó is. A Beugró TV2-es korszakából ugyancsak látunk jeleneteket. Az elmúlt uszkve 14 év alatt sok bakot talált lőni a csatorna, de a legnagyobbat talán mégis akkor, mikor elengedte ezt a műsort, egyébiránt a rendszerváltás utáni magyar szórakoztató televíziózás legegyszerűbb, legjobb képernyős produkcióját.

A közepesen híres magyarok hál’ istennek nem mennek nyaralni, illetve mennek, de fixre visznek magukkal kamerát is, az anyagra pedig mindig akad vevő. És ha éppen nem a barbadosi sanyarú hétköznapokról szóló beszámolót látjuk-halljuk, akkor is kedveskednek beszédtémával, rá lehet vetődni a semmire, gondos munkával úgy tenni, mintha az a semmi valami lenne, hogy aztán a szerkesztők maguk vágjanak százas szöget a könnyen ernyedő lufiba. Példa? Rubint Réka kövérre szalonnázta magát, szól a hír. Aztán persze, dehogyis. Hízni valóban akar, eszi is a kolozsvárit rendületlenül, csakhát. A gondos tévések azért megmutatják, hogy nézne ki húsz kilóval nehezebben, a Photoshop mindig készséges segítőtárs az ilyesmiben. Minimális szörnyűlködés, Norbi pár napra azért kipróbálná, ennyi. Kamu, kamu, kamu. Így telik az utolsó nap az isiben.

Mert a nyár tényleg olyan a magyar televíziózásban, mint a szünidő előtti utolsó nap az iskolában, mikor már nincs tanítás, csak rajcsúr. Azzal a különbséggel, hogy a rendes ügymenettel ellentétben most nem a kölyök, hanem a tanár hozza be kedvenc játékait, ami azért jócskán levon az élmény értékéből. A leghosszabb nap ez. Különösen, hogy – olvasom – a magyarok fele nem nyaral az idén.

Várjuk már az évnyitót nagyon.

Beugró