Fényűzés minimálbérért
Dóka Márton portréfestőként is működő budapesti festőrestaurátor szerint a jobb nyugati, például amerikai portréfestők kínálatából – már csak a honlapokat figyelve is – első látásra kiderül, hogy a tehetős felsőbb osztályoknak dolgoznak, és az áraikat is ehhez igazítják. Komoly presztízse lehet ott a műfajnak: egy kisebb méretű kép alapára alig marad el egy teljes évnyi magyar átlagfizetéstől. A hazai portréfestők kínálatából viszont az tűnik ki első látásra, hogy maximum a középosztályt merik megcélozni, harsány, reklámízű hirdetésekkel, a lehető legalacsonyabb árakkal próbálnak klienseket szerezni – ami egy luxuskategóriájú tevékenységet tekintve elég sajátságos.
A hazai portrémegrendelések mindig valamilyen alkalomhoz kötődnek, esküvőkhöz, évfordulókhoz, születésnapokhoz, és a képek többnyire ajándékba készülnek. Nálunk a portréfestők kizárólag fényképről dolgoznak (ritka a kivétel, hiszen fotó alapján dolgozni sokkal kényelmesebb), míg Nyugaton kifejezetten divat beülni egy portréhoz. Dóka a megrendelőket két csoportba osztaná. A többség művészetkedvelő hölgy, ajándéknak szánja a képet, de elég pénzt nem tud rá áldozni, ezért a végén a ceruzarajznál vagy a legkisebb méretű, legszűkebb kivágású olajfestménynél köt ki. A férfiak lovagiasabbak, mindig olajfestményt kérnek, de méretben még itt is megszorításokkal, tehát a mű végül kisebb lesz a hagyományos, közel életnagyságú portréknál. Kedvelik a szalonképek enteriőrjére emlékeztető háttéreket, és nem ritka, hogy a XIX. századi arisztokrata vagy polgári portrékat hozzák fel követendő példaként, ami érthető, hiszen ekkor élte fénykorát a portréfestészet. A hazánkra utaló részletek is kedvelt elemei a képeknek – például a magyaros viselet.
Ami a műfaj képviselőit illeti, annyira egymás alá kínálnak, hogy ha ebből adóznak is (ami nehezen hihető), a minimálbér körül kereshetnek. Dóka úgy tapasztalta, hogy megélni csupán ebből a tevékenységből nem lehet, amit ékesen bizonyít, hogy nagyon kevesen foglalkoznak professzionálisan portréfestéssel. Az interneten magukat hirdetők jelentős része hozzá hasonló ,lelkes, fiatal festő, festő-restaurátor (jó néhányukat ismeri is), aki még nem adta fel a reményt, hogy ha már munkája nincs, hátha olyasmivel kereshet pénzt, amit szeret is csinálni – jegyezte meg. Egy másik kategóriába tartoznak a bérmunkában szolgáltató, portréfestést hirdető kis cégek festői, akik gyaníthatóan hasonszőrű, de idősebb festők és restaurátorok, akik éhbérért is elvállalják, ha akad valami munka. A harmadik csoport pedig a lelkes amatőr festőké, akikkel Dunát lehetne rekeszteni. A kívülállónak miattuk tűnhet úgy az interneten, hogy jé, milyen sokan foglalkoznak portréfestéssel, tehát nyilván valami jövedelmező elfoglaltságról lehet szó –de nem így van. Dóka Márton legfeljebb néhány tucatra becsüli azok számát, akik rendszeres jövedelemre tesznek szert e portrékkal. Az utcai rajzolást (portrézást) nem számítva persze, ami lehet, hogy jövedelmezőbb, igaz, szezonális.
Mindemellett egyre több vállalkozás hirdet portréfestést első ránézésre megtévesztően festői digitális festményekkel (valójában digitálisanmachinált fényképek ezek, kinyomtatva). Ide elég egy program, például az Adobe Photoshop, egy digitális rajztábla (PenSketch) és pár óra munka – a művészi képzettség nem feltétel. Valamivel alá kínálva a valódi festmények árainak, azonos célcsoporttal tovább nehezítik a festők helyzetét. A laikus sajnos nem látja a különbséget, és nem is érdekli, ha pár ezer forintot spórolva megkapja „ugyanazt” – összegezte tapasztalatait Dóka.
A szakmai tudás tabu
A honi és a nyugati portréfestészet a minőséget nézve is erősen eltér, de nem csak a kis piac és a szűkös kereslet miatt. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen nem tanítanak klasszikus festészetet, szemben más egyetemekkel. Az anatómia tanszéken, ahol az emberábrázolás a tanulmányok témája, rajzstúdiumok vannak ugyan, de ha valaki festeni akar megtanulni, néhány tanár jóindulatát leszámítva magára, a könyvtárra és az internetre van utalva. Tehát a magyar portréfestők zöme autodidakta módon sajátította el a portréfestést, művészi képzettsége ellenére, és ez sajnos sokszor látszik is. A sok száz éves szakmai tudás tabu, az akadémizmus kifejezés pejoratív töltést kapott, szinte bűnös dolog, a fogalmat az akadémista festők üres szakmaisággal gyártott képeivel azonosítják. Köszönhető ez a mai mesterek fiatalkori küzdelmének a szocialista realizmus ellen, és ironikus módon a marxista művészetszemléletnek is, amely modern, korszerű művészetet vár el, szakítást a csúfos múlttal. Ezek az elvárások a képzőművészettel szemben mindmáig élnek, nem kedvezve a festészetnek, pláne a portréfestés műfajának, ahol a tradíciók ismerete, a szakmai alázat és a realisztikus ábrázolásmód alapkövetelmény.
Munkácsy sem szégyellte
Hirkó Bálint Nyugat-Dunántúlon élő festőművész becslése szerint 2002 óta durván harminc százalékra esett vissza megrendeléseinek száma. Több képe is „beszorult” egy olyan galériahálózatba, amelynek nemrég még tíz üzlete volt Dunántúl-szerte, majd szinte egyik pillanatról a másikra tönkrement. Ő viszonylag még jó helyzetben van: havonta (átlagosan) két portrét tud eladni, ami óriási fegyvertény. Hirkó egyébként kiáll a fénykép utáni festés mellett: ha Munkácsy nem szégyellte, ő miért tegye? Ráadásul ez nem is olyan egyszerű munka, mint gondolnánk. Jó portrét csak jól sikerült fotó alapján lehet készíteni – ezt a megrendelők se nagyon tudják . Pontosan mit is? Hát hogy ne pillanatképet vigyenek, hanem beállított, műtermi jellegűt vagy műtermit. Az arc a fotón minimum 3-4 centiméter legyen, a leendő modell lehetőleg mosolyogjon, de! a fogak ne látsszanak. A megfestendő személy ne szemből nézzen a kamerába, az olyan „igazolványképes”, inkább kissé profilból. Előnyös lehet még az oldalsó megvilágítás, a fej biccentése vagy a kéz archoz emelése.
