Hans van Vliet a budapesti kocsmakultúra meghatározó figurája lett az elmúlt húsz évben. Pest-szerte ott a keze nyoma ennek a magas, mosolygós hollandnak. Követői vele zarándokolnak a belváros különböző zugaiba, akárhányszor munkahelyet vált. Esténként hol elmélyülten fúj a pozanján valamilyen kibogozhatatlan dzsesszdallamot egy füstös sarokban, hol barátságosan beszélget az italozókkal a pultnál. Közben szemtanúja volt Magyarország rendszerváltás óta megélt történelmének, méghozzá egy olyan helyen, ahol talán legpőrébben csapódnak le a társadalom változásai: a kocsmában.

Pedig, amikor ’89-ben a 28 éves Hans először érkezett Magyarországra legjobb barátjával, nem igazán értette, miért állnak fáklyákkal az emberek a Parlament előtt. Nem is Budapest volt az eredeti célállomás. Miután utazócimborájával megjárta Londont, Párizst, Berlint, Moszkvába akartak menni. De az akkoriban még igen bonyolult és drága volt két kispénzű nyugati fiatalnak. Így esett a választás Budapestre, amiről azt sem tudták pontosan, hol van. Szóval, Hans és festő barátja csak ámult az érthetetlen beszédeket hallgatva, mit csinál ez a hatalmas tömeg. – Később kiderült, hogy az volt a rendszerváltás – meséli nevetve Hans magyarul a Goethe Intézet alatt, a Ráday utcai Jedermann kávézóban, amit most vezet.

A vagabund életmód veleszületett tulajdonsága. Hollandia közepén, Arnhem és Utrecht között látta meg a napvilágot, de költöztek délre, vissza, majd északra. – Igazán sehonnan nem származom – avat be Hans. Próbálkozott főiskolával, mindenféle munkával, de nem találta a helyét. – Az én generációm csak úgy sodródott, akkoriban nagy volt a munkanélküliség – meséli Hans. Végül egy mexikói étteremben kötött ki, itt mosogatott évekig. Nővére szaxofonjátéka megihlette, így elkezdett intenzíven harsonázni. Tizenhat éves korától rengeteg zenét hallgatott, a dzsessz, a kortárs komolyzene, a népzene, az eredeti, régi zenék lettek a kedvencei. – Nagyon sokat vártam a zenéléstől, napi nyolc órát gyakoroltam. De ha az ember ilyen későn kezdi el, nincs türelme megvárni, hogy igazán jó legyen – mondja Hans több sikertelen zeneiskolai felvételivel a háta mögött.

– Budapest azonnal megfogott – meséli arra a bizonyos sorsfordító útra visszatérve. – Nagyon szeretem a nagyvárosokat. Itt pedig lüktet a város, mindenhol élet van, történnek dolgok, van tér, meg hát gyönyörű – áradozik Hans. Persze, nő is volt a dologban. Egyik este a régi, Andrássy úti FMK-ban üldögélve a barátjával eldöntötték, hogy nem bénáznak két unalmas 28 éves módjára többet, hanem aznap este rendesen isznak, felszabadulnak és kezdeményeznek. Hans meg is találta a hölgyet, akivel később tizenegy évet élt házasságban, és kislányuk született.

A kezdeti ingázást megunva Hans úgy döntött, Magyarországra jön fél évre, megnézi, mi lesz. – Kicsit hoszszúra sikerült – mondja nevetve, komolyabban hozzátéve, hogy minden szempontból jó döntés volt. A munkanélküliség, a semmittevés lélekölő volt. – Gyönyörűen hangzik, hogy munkanélküliként eltartanak, de nagyon rossz hatása van – meséli Hans. Hollandiában is létezik a mondás: „A semmittevés az ördög vánkosa”. Jobb ezt elkerülni.

Kezdetben alkalmi munkákból élt, mindent elvállalt. A magyar gyorsan és jól ment, tulajdonképpen az első fél évben csak ezzel foglalkozott. Balatoni vendéglátóegységeknél tett hiábavaló álláskeresési kísérlet után búsulva üldögéltek a Veres Pálné és Irinyi utca sarkán, az akkori Kis Pilseni kocsmában, amikor szárba szökkent Hansban a gondolat, hogy hát tulajdonképpen ott szívesen dolgozna. Kicsi is, meg ismerik is. Másnap beállt a pult mögé. Népszerű volt: végre egy mosolygós ember, aki még zenét is hoz.

Magyarul igazán a Falk Miksa utcai Tóth Kocsmában tanult meg, ahol négy évig csapolta a sört. Ott ismerkedett meg két ír fiúval. Egyszer csak az egyik megunta az angoltanítást, és kitalálta, hogy csináljanak együtt egy helyet. – Az lett a legendás Sixtusi kápolna – meséli a ma is népszerű VII. kerületi kocsmáról Hans. Ez volt az első hely, ahol igazán megjelent az ízlése.

Később egy másik ír kérte fel, hogy a Csengery utcában alakítson ki egy kocsmát. Ez lett a Pótkulcs, amelynek a névadója is Hans. Az utolsó fél évben Hollandiában a nővére barátjának Kulcs nevű kocsmájában dolgozott, ott tanulta meg, hogy van összerakva és miért jó egy jó vendéglátóegység, így hálából választotta a Pótkulcs nevet. Az eredeti ötlet az volt, az embereknek legyen kulcsuk a helyhez. Hans ugyanis úgy gondolja, a jó kocsma valójában olyan, mint egy második otthon. A tér olyan, mint egy nagy közös nappali, ahol nem kell kiabálni, hogy a másik asztalnál ülőkkel beszélgessen az ember. – Mindig kétségbe voltam esve, ha elkezdtem valami újat, mert végül is mit tudok? Veszek régi lámpákat, puhítom az egész hely hangulatát, összevissza pakolom plakátokkal. Valahogy megvan bennem az a tehetség, hogy javítani tudom az auráját a helynek. Hogy aki belép, azt érzi, otthoni a hangulat, és egyedül is legyen kedve beülni – fejtegeti Hans.

A talán első romkocsmaként is emlegetett Pótkulcs óriási siker volt. A lakók persze nem viselték jól. Az ír aztán hatalmas bérleti díjat követelt Hanstól, akinek így lépnie kellett megint. Ekkor keresték meg a Ráday utcai Castro tulajdonosai. Négy évig tartó hatalmas sikersorozat következett. – Sok kultúrával foglalkozó ember járt oda, gyönyörű hely volt – mondja a holland. Legközelebb a Nagycsarnok melletti Pipa utcában tűnt fel Hans, az Ötödik bejáró nevű helyen. (A csarnoknak négy bejárata van, innen a név.) – Azt nagyon szerettem. Otthon semmi nem maradt, mindent odahordtam – meséli lelkesen. Ide napközben egyetemisták jártak, este pedig zenével telt meg a hely. Hans rendszeresen fellépett Grencsó István dzsesszzenésszel.

Egy szerelem aztán egészen Varsóig vitte, de ott nem találta a helyét. A hideg, téli lengyel főváros helyett inkább visszajárt Budapestre zenélni. A Klauzál téri Ellátóba hívták, pár évet ott is dolgozott. Aztán jött a Corvin Áruház alján lévő Jelen, és a Zichy utcai Most. Ezekről már inkább keserűséggel beszél. – A tulajok nem arra voltak büszkék, hogy csinálnak egy jó helyet Budapesten, hanem azzal foglalkoztak, hogy mennyi a pénz – mondja Hans, aki mindig szabad kezet kér egy hely igazgatásában. Amikor nem volt hajlandó csökkenteni a fizetéseket, a Jelenből is továbbállt. Aztán inkább úgy döntött, megcsinálja a Jedermannt, amelynek tulajdonosa is. Hans maga is csodálkozik azon, hogy ahány helyet csak megnyitott, az az első naptól tele volt. Talán a Jedermann a kivétel.

– Szerencsésnek mondhatom magam, abból kerestem a kenyerem, amit szeretek, amihez értek. Meg ott a zene. Hiszen mindig kell valami más is, ami egyensúlyt hoz az életbe, nemcsak a munka van, meg az alvás – mondja Hans, aki úgy érzi, a kis közösségek szétesnek Magyarországon. – Lefelé konyuló szájjal járnak az emberek az utcán. A házakon belül már nem is köszönnek – mondja. Pedig annak idején éppen az tetszett meg neki a magyarokban, hogy nem hagyják magára a bajban lévő barátot. – Hollandiában, ha nem vagy jó formában, inkább azt mondják, legyél egyedül, dolgozd fel, aztán később találkozunk – ecseteli a különbségeket.

Hans úgy érzi, sokat változott az emberek mentalitása Magyarországon. – Mindenkinek két arca van, mindig figyelni kell, hogy nincs-e valami a háttérben. Neked is okoskodni és manipulálni kell, hogy azt érd el, amit szeretnél – mesél kicsit csalódottan, hozzátéve, hogy egy kisvállalkozónak sosem voltak kedvezőek itt a feltételek. – A magyarok szomorúak, és ezen nem is csodálkozom igazán – mondja.

Számára is furcsa, de megtetszett neki Amszterdam, ahol egyre több időt tölt. Ehhez persze hozzájárul egy nő is. Ezúttal holland, akivel 28 év után találkoztak újra. Hansot idén még biztosan a Jedermannban találjuk, de a távoli jövő bizonytalanná vált. Hogy mit csinálna Amszterdamban húsz év után? – Beállnék pultosnak – riposztol. A vendéglátásnak még mindig ezt a részét szereti a legjobban. – Sokkal jobb, mint szomorúan figyelni, hogyan állnak a számok – mondja mosolyogva.

Névjegy

HANS VAN VLIET

Hollandia-szerte tölti gyerekkorát. Harsonázik, s generációjával együtt sodródik. Budapestre hozza a kíváncsiság, a rendszerváltást testközelből éli át. Beleszeret a városba és egy nőbe, marad. Különböző italozók pultja mögött pallérozza magyartudását, s kiderül, különös tehetsége van a jó kocsmák kialakításához.