Az állandó kezelések, megpróbáltatások miatt még törékenyebbnek tűnt, mint ahogy elképzeltem. A törékenységet is elrejtő humora, öniróniája viszont már arról a nem mindennapi keménységről mesélt, amely a kisregényeiben is visszaköszön. Arról, ami segített elviselni a többnyelvűséget, a többféle hazát, vagy másképpen: a nyelvnélküliséget és az otthontalanságot. Igazából egyik ország sem fogad el írójaként, mondta. Sem Svájc, ahol élt, sem Franciaország, melynek nyelvén alkotott, sem Magyarország, ahol született. A franciák a frankofón jelzőt aggatják rá, panaszolta, ami a franciául alkotóknak jár ki, és nem a franciáknak. Ez persze nem egészen igaz. Az igazán nagy művek különben sem ismerik az országhatárokat, nemzeteket. A Varázshegy annyira német, hogy eszembe se jutnak róla a németek.

Agota Kristof több európai országban is otthon volt, nem véletlen, hogy a Trilógia több helyen is kötelező olvasmánnyá vált. Közös lelkiismeretről szól. Háborúkról, határokról, közös bűnökről, közös feloldozásról. Az olaszok a Moravia-díjjal, Németország a Gottfried Keller- és a Schiller-díjjal, Ausztria az Európai Irodalom Osztrák Állami Díjával, Magyarország a Kossuth-díjjal jelezte: nem a senki földjén áll. Hálás és értő olvasók veszik körül. Negyven nyelven olvasnak, tette hozzá, így talán már mindegy is, hogy minek vallom magam. De azért büszkén mutatta meg magyar útlevelét, s beszélt arról, hogy végül egy magyar filmes, Szász János, szerezte meg A nagy füzet jogait.

Hazát, nyelvet és műfajt is váltott, amikor úgy hozta a sors. Az emigráció után, attól való félelmében, hogy egyetlen olvasója semmarad, ha ragaszkodik az anyanyelvéhez, franciául kezdett írni. A verseknek túlzott szépségük és érzelgősségük miatt fordított hátat. Nem akart ilyen virágos mondatokat, hiába jelentek meg a párizsi Irodalmi Újságban. Így talált rá prózája szálkás, szikár, érzelemmentes dallamára. Ami minél inkább távol tartotta magát és hőseit a felesleges érzelmektől, annál jobban felkavarta az olvasóit. Azon kevesek táborába tartozott, akik kevés szóval érték el ugyanazt, amit mások hosszú regényfolyamokkal, a közlés folytonos ingerével. Önmérséklete és józansága teljesen mellőzte egy befutott alkotó allűrjeit. Az utóbbi tizenöt–tizenhét évben ugyanis már nem nagyon írt semmit. Elfáradt, mondta. Lefoglalta a Trilógia sikere, de talán az lehetett az igazi ok, hogy érezte: nem tudna jobbat írni. Nekifogott, nem ment. Akkor meg minek erőltetni? Hogy hízzon az életmű? Tekintélyesebb legyen a polc?

Sokáig nem hallottunk róla, és sokáig nem ismertük őt. Kicsit mindig gyanús, ami előbb a világban lesz siker, mint itthon. Egy kicsit mindig is idegenként mozgott közöttünk. Persze ahol Kertész Imre is idegen lehet, ez talán nem is olyan nagy szó. Aki viszont elkezdi olvasni az ikrek történetét, a magyar irodalom egyik legmegrázóbb disszidálástörténetét, annak mindegy is: hol, mikor született, ki rajongott érte, és ki emlegette puszta sznobságból. A remekművek mindig a saját útjukat járják. Nem érdekli őket a hajbók, a smúz, a dics, a sértett elfordulás. Ezek az utókor tartozásai vagy épp túlzásai. Agota Kristof már életében mosolygott ezen. Tudta, hova tart ésmivel. Talán ez adott neki erőt minden gyengesége ellenére. Aki pedig itt hagy valamit, azzal a halállal sem tud igazán mit kezdeni. Nagy író volt. Jólesik kimondani.