Egy bogrács vadpörkölt fölött szövődött az ismeretségünk. Ahogy ott aszalódtunk a tűzifa keltette füstben, s hallgattam, hogy is készül a vadpörkölt Farkas Ádám módra, megértettem, miért is szeretnek – és tudnak –oly jól főzni a művészemberek. A főzés ugyanis érzékelés. Meg fantáziálás. És ötletelés. Bátor kísérletezés. S ebben ők igen jók.

A szobrászat is olyasmi, mint a főzés. Csak a fakanalat itt a véső helyettesíti. De a végeredmény nagyon hasonló. Amiközben a mester a nyers kőformából kibontja a szobrot, vizuális és érzéki kalandokon esik át. Valami ellenállhatatlan kíváncsiság hajtja, amelynek mentén „könnyeddé válik a nehéz, és az elhasznált energia folyamatosan visszatér”.

Szentendrei művészbirodalmában beszélgetünk Farkas Ádámmal. A szobrászat nem más, mint rendteremtés a káoszban – hangzik el ismét a művész credója.

„Az én esetemben időmérték. A lefúrt, levágott, leütött, levésett, lecsiszolt felesleg adja az életem ritmusát a fékevesztett évtizedek sorában. Ez a 40 év alatt elhajított törmelék kiteheti a testsúlyom ezerszeresét, az elhasznált energia elvinne egy vonatot Bécsbe, de talán még Párizsba is.”

Párizs. Az örök, kielégíthetetlen szerelem. S nem csupán a tanulóévek miatt – Farkas Ádám a budapesti Képzőművészeti Főiskola elvégzése után beiratkozott a párizsi Écoles des Beaux-Arts-ra –, hanem mert úgy érzi, hogy az emberiség kultúrája vésődött bele a város életébe, levegőjébe.

„Ösztöndíj akkor még nem lévén, Illyés Gyula jótékony közreműködése révén juthattam el Franciaországba. Illyés apám közeli barátja volt – mindketten alapítói voltak 1939-ben, és aktív szerepet vállaltak az ’56-ban újjáéledt Parasztpártban –, s jó évtizeden át minden nyarat náluk töltöttünk, Tihanyban. S Illyéshez, aki akkor a Magyar–Francia Baráti Társaság elnöke volt, jöttek a francia vendégek szünet nélkül. Noha egy szót sem értettem a beszélgetésükből, elbódított az őket körüllengő intellektuális légkör. Illyés szerzett számomra meghívólevelet francia költőbarátja, Georges Charaire révén, aki viszont a Francia–Magyar Baráti Társaságot vezette Párizsban, s akinek felesége, ha jól emlékszem, magyar származású volt. ’68 őszén érkeztem Párizsba, amikor már lecsengőben volt a diáklázadás, de azért még forrt a levegő. Sok-sok – jobbára szerencsés – kalandon át jutottam el az olasz származású franci szobrász, Gilioli műtermébe, s lettem több mint egy éven át segédje. Nagy élmény, szakmai gazdagodás volt. Megtapasztaltam a franciák könnyedségét, s láttam, hogy e mögött a lezserség mögött milyen hatalmas munka, mennyi kitartás és elmélyülés van.”

Persze ha a mesterségbeli tudáson nagyot lendített is, művésszé, szobrásszá nem ott vált. A gyökerek mélyebbről, régebbről fakadnak, a gyermekkorból, alighanem.

„Azt hiszem, azért lettem szobrász, mert egész gyerekkoromban fára másztam, vagy a Bükkös-patakba kavicsokat, csiszolódott köveket dobáltam, pakolásztam, és ez a fizikai érintkezés indított a formákba rejtett üzenetek felé. Vagy azért, mert amióta vissza tudok emlékezni, a hasított kőtömbök felülete, a rusztikus, rakott kőfalak mágnesként vonzottak, és egy fadarabbal, pálcikával követnem kellett a bemélyedéseket és a kiemelkedéseket. A pálcikám nyomán a formák megelevenedtek: hegyekké, folyókká, utakká, várakká, városokká váltak. Benépesültek emberekkel, állatokkal, hatalmas ütközetek vagy vadászatok zajlottak a kövek között. Valószínűleg már ekkor szobrász voltam. A patakmeder kerek köveihez, az égbe törő térhálókhoz, a fákhoz vonzódtam, és lehet, nem is nagyon változtam egy fél évszázad alatt.”

De talán mégis. Ha csak annyira, hogy megtanulta gránitban, márványban, bronzban, fában kifejezni a lét-nemlét megismerhetetlen élményanyagát. Szinte állandó kifejezési formájává lett az önmagába visszatérő, csavart ív. A vésetek, a rovátkák a réteget jelképezik, alighanem az emberi történetek egymásra rakódásának metaforájaként. De mást jelentenek a rétegek itt, a Földön, s mást a világűrben. A rétegrendet a Földön az emberek szabályozzák, a sztratoszférában viszont a törvények teremtik a rendet. S a törvényre az embernek nincs befolyása. A szabály emberi, a törvény isteni eredetű.

A kő, a márvány, a bronz kemény anyag. Vajon előfordul, hogy ez az anyag, amivel a szobrász éppen dolgozik, ellenszegül a szellem, a gondolat szabad szárnyalásának? Vagy a művész számára az anyag, a dallam, a történet csak váz, amelyre ráépülnek a metakommunikáció sejtjei, a jelek, amelyek továbbítják az energiát, és ha van fogadó, létrehozzák az élő kapcsolatot?

„Én alighanem szembemegyek a mai trenddel, amely az anyagtalanság, az átspiritualizált dolgok felé mozdul el. Már gyermekkoromban is azt csodáltam, hogy a kavics formálódása során a víz mindig a felesleget koptatja le a kőről. A kőben maradó, letisztult forma a leggyönyörűbb élmény. No és a kő tartóssága vonz. Ez az anyag olyan tartalmakat hordoz, amelyben nemcsak a földi, hanem a kozmikus lét is benne van. Sejtem, érzem, hogy mik ennek az anyagnak a távoli üzenetei, s ezeket párosítom az én üzeneteimmel. A művészet – s a szobrászat különösen – nem más, mint a formáló energiák misztériumának megidézése. Híd az »Isteni szikra« éteri lebegése és az »Isteni érintés« ősrobbanása között.”

Jacques Salomé francia író, társadalomtudós írja róla: „Farkas Ádám úgy bánik a kővel, mint egy érett gyümölccsel, kihámozza kemény burkából, lerántja átláthatatlan héját, hogy felfedje titkos rostjait. A kő, vagy a fém beszédét munkálja ki, módot adva az anyagoknak, hogy megszólaljanak, rátaláljanak egy-egy régi, archaikus, mégis oly jelen idejű párbeszédre.”

Így igaz. Farkas Ádám kőben beszél. Meg olykor bronzban, esetleg fában. Kőbeszélő. Sok szobra, főleg a köztériek, az éggel, a széllel, a nappal, a felhők járásával érintkezik. Energetikai antennákhoz hasonlatosak ezek a művek, mintegy összekötik a Föld mágneses erőit a kozmoszéval. Mozdulatokat köt és old, keze nyomán táncra kél a kő.

A mű ne legyen aktuális, a mű legyen időtlen –mondja egy helyen Farkas Ádám. Édesapja, Farkas Ferenc –aki parasztpárti politikusként Nagy Imre koalíciós kormányának államminisztere volt – az aktuálisból faragta a mindennapjait. A politikából. Vajon mit hagyott hátra művész fiára?

„Az igazság kimondásának kötelességét, s talán az adott szó megtartásának törvényét. Emlékszem, egyszer valamilyen komolyabb csínytevés büntetéseként egyheti szobafogsággal sújtott minket a bátyámmal. S aztán, szokása szerint, kora reggel elment otthonról, s csak késő este tért haza. Mi meg, ha egyedül maradtunk is, csak a küszöbig merészkedtünk. Fiúkként apánk komoly intellektuális kisugárzásában éltünk, csodáltuk elvszerűségét, rendíthetetlen igazságérzetét – ’56 után semmilyen neki felkínált politikai pozíciót nem vállalt, hogy is tehette volna, amikor harcostársainak legtöbbike börtönben ült –, de azt is láttuk, miként gyötrődik a tehetetlenség béklyójában, a forradalom elbukásának soha fel nem dolgozható kínjában. Bele is halt.

A művész szentendrei birtokán magunk is megszemlélhetjük a kertben szétszórtan álló heverő, egymással fecsegő szoborüzeneteket. A kert amolyan alternatív kiállítóhely, ahol a természet, a vegetáció és az emberi kéz által formált terep szinte eggyé mosódik az „épített” környezettel, a házzal, a műteremmel. Valóságos alternatív színtér jön létre, ahol a szobrokat hol szelídíti, hol kiemeli a környezet, a környezetet pedig emberi tulajdonságokkal ruházza fel a szobor. Mint a művész recenzora, Jóry Judit írja: „Gigantikus energiák és időtlen idők lenyomatai látszanak, ágaskodnak a fűben, a sárban, a lehullott falevelek és gyümölcsök között, a márványporban, a szemerkélő esőben, a záporban, a fenyők s a jegenyék alatt, a fagyalbokrok mellett.”

„A törmelékhalom növekedésével rá kellett döbbennem, talán nem is szobrász vagyok mindenekelőtt, hanem egy időgépbe pottyant vállalkozó, és a vállalkozás maga az életem. A szobrok pedig ennek az életnek a kövületei, bronzulatai, fásulásai. S ha ebből a kissé fellengzősen fogalmazott gondolatból egy csipetnyi is igaz, akkor arra is rá kell döbbennem; az életem valójában nem is hozzám, hanem a szobraimhoz tartozik. A művészet lényege: megfelelő pozitív energiát létrehozni ahhoz, hogy az erőszak jellemezte kapcsolatok szeretet uralta kapcsolatokká alakuljanak. A műalkotásoknak magukba kell gyűjteniük a kozmikus energiákat és átadni mindazoknak, akiknek útjába akadnak.”

Névjegy

FARKAS ÁDÁM 1944-ben született Budapesten, azóta Szentendrén él. Felesége Rákossy Anikó festőművész. Édesanyja Györffy Anna grafikusművész, édesapja Bisztrai Farkas Ferenc közgazdász, politikus, könyvkiadó. A Képző- és Iparművészeti Gimnázium, majd a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakának elvégzése után beiratkozik a párizsi Écoles des Beaux-Arts-ra, s Emile Gilioli műtermében a francia szobrász asszisztense lesz. 1980-ban ő alapítja a Szentendrei Grafikai Műhelyt, amelynek első elnöke. 1990-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetem osztályvezető tanára, 2002–2005 között az egyetem rektora. 1983-ban Munkácsy-díjat, 1989-ben érdemes művész kitüntetést kap, 2010-ben Prima-díjas.