Imponáló ez, mert a ködös-kényelmes hamis tudatnál mindig többre visznek a kényelmetlen tudományos tények, és elismerésre méltó, mert egy ekkora vállalkozásnak egyebek közt a kutatás ad értelmet. A Markó-kör kiállítása ilyen vállalkozás. Bemutatja, hogy egy 1793-ban született felvidéki mérnök (a születési év is revízió alá került) miként indul el a festőpályán a képzőművészetekben akkor oly kietlen Magyarországon, miként válik elismert olasz mesterré Toscanában, végigkíséri a nemzetközi karriert, s leágazásait a tanítványok és tanítványleszármazottak munkájában. Szlovák, osztrák és magyar művészettörténészek mérik fel a katalógusban a Lőcse – Bécs – Firenze útvonalat, s helyezik el rajta a bőkezűen begyűjtött műveket.

A fesztáv hatalmas. Minél tovább nézzük a Kassáról, Pozsonyból, Késmárkról kölcsönzött kortárs műveket, minél inkább távolodunk a topográfiai élménytől, annál döbbentebben szembesülünk a pályakezdő környezetével. Hiszen reprodukciókból a derék képek ismertek, de azért más szemtől szembe látni a nemzeti művészet kezdeteit. Czauczik József bányapanorámáját, amelyet valahogy a hinterglasmalerei, az üvegre festett ikonok félszegsége leng körül nyolcszáztizenháromban, Müller János Jakab merev vedutáit, de akár magának Markónak a még amatőr aggállyal megörökített Felső-Magyarországát.

Innen eljutni a finoman rezgő levelek, az alkonyfényben izzó romok és a foszlós felhők perfektségéig valóban hatalmas pályaív. Amely – ne legyenek illúzióink, a katalógus sem, a kiállítás sem hagy kétséget efelől –nem magyar pálya. Idősebb Markó Károly, amikor már igazi festő lett, nemzetközi festő volt. Tagja ugyan a Magyar Tudományos Akadémiának, képet küld ugyan a Pesti Műegylet kiállításaira, de amiként nem él itthon, úgy van távol a hazai történésektől is. Megfesti A Szent Hajdan Gyöngyei olajváltozatát, ennyiben köze lesz Pyrkerhez s közvetve a dúló Pyrkerpörhöz, talán Kazinczyhoz is, de ennél több hazai vonatkozást nemigen tud felmutatni az életrajz.

Allegóriát, portrét nem komponál, itthoni pályatársaival ellentétben nemzeti nagy létünk tematikája nem foglalkoztatja, Markó a klasszicizmusnak (inkább a biedermeiernek?) a nemzetközi termését gyarapítja. Azaz, leplezett tájképfestő. A korra jellemző az az idézett levélszöveg, amelyben arról ír, hogy fia, Ferenc a firenzei akadémián „festészetben és történelemben” képezi magát – a festményhez akkor história szükségeltetik. Markó szinte mindig fest a tájaiba históriát. Lehet ez a teljes görög–római mitológia, a példás rendezés nem győzi a képek melletti magyarázó szöveggel felvilágosítani a nézőközönséget, s lehet biblia, ó- és újtestamentum. A mester néha olyan, szerintem átlagtisztelendői szinten sem ismert keresztény témát választ, mint például „Fülöp diakónus megkereszteli Kandake etióp királynő kincstárnokát”, hogy oldalról megvilágított hatalmas fát, árnyékos bokrokat és bárányfelhőket festhessen.

A megfestés módja aprólékos és egységes. A tájak nagy része naplementés-délutáni, a finoman megfestett mediterrán lombok szinte mindig sárgulnak, az ember azt hinné, hogy a Markó-képeken mindig ősz van, holott csak majdnem mindig biedermeier van. Egy-egy színes lepel eleganciája, fényitatta lombok gazdag koloritja deríti a szavatoltan aszexuális aktok és a velük egynemű angyalok halványságát, és egy vízeséses táj színzuhatagában, ritkábban a parasztzsánerek tarkaságában mégis könnyű fölfedezni a nekünk is szóló festészetet.

Amelyet – megint csak tisztelet a példásan tárgyilagos rendezőknek –egyetértőleg kell holt értéknek, hatásában száz éve megszűnt minőségnek tekintenünk. A kiállítás a múlt, Pyrker rel és Kazinczyval szólva a szent hajdan gyöngyeit kínálja. A Visegrád például így, kétes foglalatából kibontva is gyöngyszem marad.

Datált is, szignált is: Tájkép Tivoli mellett szüretelőkkel. 1846