A dicsőséges tikverőzés
Újabb három tétellel bővül az UNESCO védernyője alatt készülő magyar szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzéke. A lajstrom azonban sajnos még így is sokkal, de sokkal rövidebb, mint amilyen hosszú lehetne – mondja az egyik illetékes.
Ezúttal egy húsvéthétfői népszokást: a bólyi (Baranya) Emmausz járást, egy tavaszköszöntő egyházi tradíciót: a mendei (Pest megye) pünkösdi templomdíszítést és egy maszkos, farsangi hagyományt: a mohai (Fejér) tikverőzést javasolja hivatalosan is megőrizni az utókornak az erre felkent bizottság. A listán így tizenegy tétel szerepel majd, ugyanez grémium legutóbb (és először) a mohácsi busójárást, a Népművészet Mestere díj kitüntetettjeinek tudását és tevékenységét, a kunsági birkapörkölt karcagi hagyományát, a Kalocsa kulturális terében élő tradíciókat (hímzés, viselet, pingálás, tánc), a mezőtúri fazekasságot, a magyar solymászatot, a halasi csipkevarrás élő hagyományát, valamint a matyó örökséget (hímzés, viselet, folklór) terjesztette az illetékes miniszter, Réthelyi Miklós elébe, aki 2010 szeptemberé ben hirdette ki, hogy aláírta a lajstromot.
Noha a bizottságnak és az illetékes tárcavezetőknek idestova öt éve áll módjukban levédetni és a világ kegyelmébe ajánlani legnemesb nemzeti hagyományainkat, a lista még mindig meglehetősen rövid. Kérdésünkre, hogy vajon miért, a bizottság egyik tagja, a tikverőzés – és korábban a busójárás – felterjesztője azt mondta lapunknak: elsősorban a helyi közösségeken múlik, hogy valamely tradíció UNESCO-védettséget kap-e vagy sem, ugyanis a szabályok szerint nekik kell kezdeményezniük a lajstromba vételt. Szabó Zoltán, úgy is mint a Hagyományok Háza népi iparművészeti osztályának vezetője tehát úgy látja: az okokat elsősorban a közösségi aktivitásban, pontosabban passzivitásban kell keresni. A regula egyébként nem túl szigorú, az UNESCO jószerivel csak annyit vár el, hogy a címre aspiráló hagyomány élő legyen, és – mint fogalmazott – „folyamatosan kitapintható legyen az adott település lakóinak életében”. Természetesen a bizottság is abszolút nyitott –tette hozzá.
Szabó szerint túlzás nélkül állítható, hogy folklórnagyhatalom vagyunk, több száz olyan népszokásunk, viseletünk, tárgyunk és gasztronómiai kincsünk van, amely az UNESCO védőszárnyai alá kerülhetne. Ha csak rajta múlna, egészen biztosan lajstromba vetetné például a Kárpát-medencei dudahagyományt, tekintve, hogy annak a fajta és forma dudának, amelyet mifelénk fújnak, sehol máshol nincs nyoma a népművészetben. A dél-alföldi tekerőhagyományra ugyanez igaz, miként –hogy még mindig maradjunk egy kicsit a hangszereknél –, a tárogatóra is, melynek újkori változata, a pesti Sunda Józsefnek és Stowasser Jánosnak köszönhető instrumentum ugyancsak színmagyar örökség (a kuruckori tárogatót kiirtotta a császári önkény, csak mutatóba akad belőle egy-kettő). Védendő viseletből szintén bőven akadna, a matyó mellett ott vannak az egyedülálló palóc ruhaköltemények, a kazári és a hollókői csodák, valamint a sárközi darabok, azután az edények: az óbányai és mecseknádasdi sváb fazekasság tradíciói, azután meg a bútorok, például a megint csak sváb ófalui bútorkészítés. A pápai és nagynyárádi (Baranya) kékfestő-tradíció szintén pályázhatna, ahogy az alföldi pásztorművészet (még a kifejezés is magyar: Herman Ottó találta ki) a maga remek tárgyaival és eseményeivel, a faragott borotvatartótól a karikás ostoron át a hortobágyi hídi vásárig. És ott van persze a gasztronómia. A karcagiak voltak olyan ügyesek és eltökéltek, hogy a birkapörköltjükre megszerezték a miniszteri szignót (pedig számos helyen jellemző a birkapörkölt a Dél-Alföldön), de lehetnének mások is ilyen elszántak, hiszen (sok egyéb mellett persze) a tiszai és a dunai halászlének vagy az őrségi dödöllének is igen jók volnának az esélyei – vélekedett Szabó Zoltán.
A magyar és az UNESCO-listára kerülés – ahogy a világörökségi helyszínné válás – nem jár direkt anyagi támogatással. Szabó szerint mégis jelentős aktus, egyrészt idegenforgalmi hozadéka lehet, másrészt pedig – és ez a legfontosabb – erősíti az adott közösség identitását, közösségi öntudatát, amely a hagyomány fennmaradásának, tovább élésének egyik záloga. A cím elnyerésének a lokálpatrióta öntudatra gyakorolt hatását Moha esete is jól példázza: eleinte többen voltak a faluban, akik szégyellték ország-világ elé tárni a tikverőzést, mert azért mégis csak... Ma viszont mindenki büszke rá.
A harminckilencedik
Az UNESCO (azaz az ENSZ nevelésügyi, tudományos és kulturális szakosított szervezete) 2003-ban fogadta el a szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló egyezményt. Ennek legfőbb célja az érintett közösségek szellemi örökségének tiszteletben tartása, valamint az örökség jelentőségének tudatosítása helyi, nemzeti és nemzetközi szinten. A magyar Országgyűlés 2006-ban ratifikálta az egyezményt, így hazánk harminckilencedikként csatlakozott az egyezményt aláíró államok sorához.
Hogyan verik a tikot?
A tikverőzés a farsang utolsó napjához, húshagyókeddhez kapcsolódó, úgynevezett alakoskodó szokás.
A falu legényei a hagyomány által meghatározott maskarákban, házról házra járva adományt gyűjtenek, miközben igyekeznek alaposan bekormozni az emberek arcát. A szokás a nevét a tojásadomány begyűjtése közben végzett „tyúkverésről” kapta, amely a jószág termékenységét, bőségét szimbolikus cselekedettel segíti elő: a baromfiak fenekét bottal jelképesen megütögetik. Az eredetileg más honi vidékeken is – különböző változatokban – ismert tradíció mára Magyarország területén Mohán maradt fenn a legszívósabban, a közösség szerves gyakorlataként. Ennek egyik oka a farsangi szokás szervezettsége, tudatos hagyományozása; az egymást követő generációk tovább adják egymásnak az öltözeteket és a szokás menetrendjének tudását, s annak a külső szemlélő számára láthatatlan fortélyait is. Emellett az önkormányzat és egy helyi civil szervezet is segíti a megőrzést.
