A magyar himnuszt énekelték, németül
„Isten veled, hazánk!” olvasható egy vagon oldalán, amely kitelepítetteket visz valahonnan valahová. Lehet, hogy felvidéki magyarok utaznak a fölpántlikázott vagonban Csehszlovákiából Magyarország felé, de lehet, hogy bukovinai székelyek indulnak 1941-ben a Kárpátokon túlról a vissza foglalt Bánátba, s az is lehet, hogy magyarországi németeket visz a vonat Németországba 1946-ban, vissza „fajtestvéreik” közé, ahogy egy plakát fogalmaz. Szomorú mondat ez, akárki írta is a vagon deszkájára. A fénykép, amelyen ezt a bizonyos vagont látom, a szentendrei skanzen egyik portáján, a hidasi ház pajtaajtaján van kifeszítve, hatalmas nagyításban. Itt rendezték be nemrég a háború utáni kitelepítések állandó emlékkiállítását.
Hidas, ahonnan az emléktárlatnak helyt adó épület származik, baranyai „sváb” település Bonyhád és Pécsvárad között, s a kitelepítésben nagyon is érintett. Maga a skanzenbeli ház is egy német családé volt eredetileg, majd amikor elvitték őket, bukovinai székelyeket költöztettek a helyükre. Ez látszik a berendezésen is: keverednek a németek által hátrahagyott polgári bútorok és a Bukovinából hozott, szegényes holmik: a szalmafonatú szék, a festett láda, a szövőszék. Tulajdonképpen ezt a jelenséget bontja ki átélhető módon a hátsó épületben most nyílt kiállítás. A hangos, képes, szerepjátszós megközelítést a tavaly átadott „palóc falu” tájegység berendezésének újszerű szemlélete inspirálta. Most a korábban felépített tájegységekben is eszerint, interaktív módon újítják meg az állandó kiállításokat. Elsőként itt.
A történelem sodrában című új tárlat rendezője, Vass Erika 2000 és 2004 között Szekszárdon, a Tolna megyei múzeumnál dolgozott, s akkor érintették meg az ottani emberek szívfacsaró történetei. Jó néhány vallomást mi is láthatunk a modern kiállítások elengedhetetlen részévé vált és itt is bőven használt LCD monitorokon – nem azért jegyezzük ezt meg, mintha bánnánk a képernyőt. A leghosszabban mesélő monitor előtt jól is esik leülni a kiállítási díszletnek és pihenőnek beállított útiládákra és zsákokra, s hallgatni az öregek már megemésztett, már bölcsességgel megfogalmazott emlékeit, csodálkozni azon, hogy mi mindent művelt velük a történelem, s hogy mi mindent kibírtak.
A németek első nagy csoportját 1946-ban vitték ki Németországba, még a nyugati megszállási övezetbe, vagyis a későbbi NSZK-ba. A második hullám 1948-ban, már a keleti övezetbe, az NDK területére került. Legalábbis akit nem vittek el a Szovjetunióba „malenkij robotra”. Fejenként egy húszkilós csomag lehetett az útipoggyászuk. És ezek az emberek bizony sírva mentek el innen: németül énekelték a magyar himnuszt, mondja egy emlékező. Így veszett el 186 ezer németünk (58 ezer a Délkelet-Dunántúlról) – olvasom az adatot egy keresztül-kasul nyilakkal átszőtt térképről. Kevesen maradhattak: bányászok például, vagy akik magyar anyanyelvűnek vallották magukat, s egyéb módon is bizonyították hűségüket.
Részben a helyükre költöztek 1947–48-ban a Csehszlovákiával kötött lakosságcsere révén áttelepülő magyarok (hivatalos adatok szerint kilencvenezren), akiket legalább anyagi javaik átmenekítésében kevésbé korlátoztak. Az ő kultúrájuk, életszínvonaluk közelebb állt az ittmaradt svábokéhoz. Hamarabb össze is békültek velük. Viszont a távoli, elmaradott vidékről hosszú hányattatás után érkező, lerongyolódott bukovinai székelyekre úgy néztek, mint a lenézett cigányokra. Szegények voltak, nyersek, vadabb természetűek. Ráadásul ők úgy menekültek a front elől a Bánátból (ahová 1941 és 1944 között telepítették őket), hogy alig volt idejük szekérre dobni néhány holmijukat. Az ő szekerük látható a kiállítás egyik főhelyén.
De mindenki vesztes volt ebben a történetben, mindenki „cigány” sorsra jutott valamiképp. A batyukkal érkező, kitelepített németeket Németországban cigányozták például. Mindezt intim zugokkal (mint egy vagon sötét mélye) és egy szellemes szerepjátékkal is próbálják számunkra átélhetővé tenni: belépéskor egy személykártyát húzhatunk, rajta egy kitelepített ember sorsleírásával, amelynek révén valamelyik érintett népcsoport tagjává válunk a kiállítás idejére. A tablókon pedig eszerint olvashatjuk az immár „miránk” vonatkozó információkat.
