Már kisfiúként édesapja „ki tudja, hogy igaz-e?” sztorijait hallgatta. Marinov Iván magyarországi szerbként Százhalombattán nőtt fel. Szülei egy nagy szerb közösségben éltek, tele emlékekkel, melyekről alig győztek mesélni. Egy olyan faluból származnak, ahol sokáig azonos számban éltek magyarok és szerbek, mindenki ismert mindenkit. Aztán hirtelen, Százhalombatta iparosítása és várossá válása után sok minden megváltozott. Gyermekkorából visszanézve a régi korokra olykor hihetetlennek tűntek a családi összejöveteleken mesélt anekdoták. Ráadásul a kis Iván gyanúját csak megerősítette, hogy apja ezeket, akár a népmeséket, mindig kicsit másképp mesélte. Hol hozzátett, hol elvett belőlük. Mindenki nevetett rajtuk, csak fia kötözködött: múltkor még nem így volt! Szerette az összefüggéseket, a történetek szereplőit egymáshoz kötni. Már akkor megfordult a fejében, milyen jó lenne kideríteni néhány történet eredetét. Persze, sokra máig nem derült fény. Például arra, amikor valaki felszállt a buszra, és a jegye árát a szájából adagolta ki, egyforintosokban. Állítólag Laci bácsi, a buszsofőr megadhatná a választ, de Marinov Iván saját bőrén tapasztalta, hogy az emlékezet folyamatosan változik, befolyásolható. Felnőtt fejjel azon is elgondolkodott, hogy ezeket a sztorikat a családi archívumból egy könyvbe gyűjtse össze. Nem érdekli már, hogy igazak vagy sem, maguk a történetek váltak fontossá.

Saját emlékezete húsz éven át csapta be a foci berkein belül. Kedvenc csapata a Crvena Zvezda. Mindenkinek lelkesen mesélte, hogyan alakult ki az irántuk való szeretete, ám a közelmúltban rá kellett jönnie, hogy egy olyan meccsen lett a szurkolójuk, amelyen nem is ők játszottak. Maga előtt látott a nyolcvanas években egy Zvezda–Dinamo Kijev meccset, ahol négy-kettőre nyertek. Ám húsz év múlva rákeresett a mérkőzésre a Wikipédián, és kiderült, nemhogy nem nyertek, de még csak ez a két csapat nem is játszott egymással abban a kupában. Szép lassan visszajöttek a megtévedt emlékek, ahogy édesapja a nappali tévéasztalán egyensúlyoz az antennával a minél jobb adás érdekében, és ráébredt, hogy egy Hajduk Split–Dinamo Moszkva-meccsen lett zvezdás. Rajongását így csak 1988-ig tudja dokumentáltan visszavezetni. Azóta jó pár csapat beférkőzött a szívébe, mindegyik vörös-fehér – ez is a belgrádi csapat hatása. A szerb fővárosba évente egyszer ellátogat egy meccsre. Belgrád szerinte az egyik legjobb bulihely Európában. Ugyan nem sok látnivaló van, a kevés múzeum nagy része átépítés alatt áll, de nagy, pezsgő élet bújik meg a házfalak között. Két éve a világ egyik legismertebb turisztikai kiadványa, a Lonely Planet a nagyvárosok éjszakai életét vizsgálva, a top 10-es listájának élére tette Belgrádot, a bulifővárost.

Kint talán nincs is rokona már, ősei ugyanis az 1700-as években érkeztek. Több tízezer szerb vándorolt be akkoriban az országba, és telepedtek le a Duna mentén, Szentendrén, Ráckevén, Pomázon, Budakalászon és többek között Százhalombattán. A szokásokat szorosan tartották, és sokáig igen zártan éltek. Marinov Iván diplomamunkáját a százhalombattai szerb közösségről írta.

Internetfüggő, az utcán is úgy közlekedik, hogy közben a telefonon pötyög, nehogy elsuhanjon mellette a legfrissebb információ. A legsúlyosabb mellékhatást az okozza, hogy mindez krónikus sportfüggőséggel párosul. Most minden meccset gond nélkül tud online követni. Régebben, a „se műhold, se internet” ősérában kis rádióval járkált a fülén. Ilyenkor kollégái és barátai tudták, játszik a Zvezda, a laikusok pedig az ordító-buzdító vezényszavakból jöhettek erre rá. Amikor évekkel később a tévében látta a régi meccsek összefoglalóit, kicsit kiábrándult. A sistergő, akadozó adás több izgalmat tartogatott, mint a valóság. Sosem az volt a fontos, mit lát, hanem maga a szurkolás, a fociláz. Csak az számított, hogy játsszon a csapat, és a szurkolók tegyenek ki magukért, és néha még a teletext frissítése az aktuális eredményért is bőven garantálta a szórakozást.

A focin kívüli másik szenvedélye a kosárlabda, ezt rendszeresen űzi a mai napig. Kosárlabdacipője előbb volt, mint labdája. Később ugyan a ziccert is megtanulta a Batta NB I/B-s ificsapatában, de a surranót eredetileg kifejezetten mindennapi használatra szánta: a bő farmernadrág és a kinyúlt New York Yankees feliratú póló mellett a rapper szubkultúrára utalt. Még a baseballba is belekóstolt, igen maszek körülmények között. Nagyapjától kért egy darab fát, és azt kezdte gyalulni. Sajnos a farigcsálás unalmi okokból nem teljesedhetett ki, így amolyan kőkorszaki Flintstone család-szinten megrekedt az ütő. De egy görögországi osztálykirándulás alkalmával büszkén ütögette a torz bunkócskával a teniszlabdákat az olajfák alatt.

Az iskolában is szeretett már ellentmondani. Ha valaki állított valamit, elkezdett keresni ellene valami mást. Néha csak azért is. A mai napig megtörténik, hogy mesél egy barátja egy történetet, ő pedig közben bólogat, szemöldököt vonogat a mesélő fél „legnagyobb örömére”. Vallja, hogy ha az ember minél tovább kapar egy sztori után, körbejárja minden szegletét, könnyen beigazolódhat az alapállítás ellenkezője is. Sokáig kizárólag szépirodalmat olvasott, nem volt hajlandó tényirodalmat a kezébe venni. Az csupán írójának véleményét tükrözi, Marinov Iván feje felett pedig rögvest megjelentek a kérdőjelek, hogy mit mondana erről egy más területen dolgozó ember. A festészetet is ezért szereti jobban a fényképeknél. Riportfotósok kiállításain az jut az eszébe, mennyit dolgozhatott a művész azon, hogy ezt az összhatást beállítsa. Ám egy festmény kontúrjaiba, ecsetvonásaiba, az egész kompozícióba nem lehet belekötni. Az egy ihlet, egy látomás vagy csupán egy ötlet eredménye.

Kételyeit és aggályait leginkább munkájában tudja kamatoztatni, miközben városi és történelmi legendák gyökerei után kutat. Magyarországon azonban nincs túl nagy hagyománya ennek. A hasonló városi legendákkal foglalkozó amerikai Snopes.com havi kétmilliós látogatottságot generál. Urbánus legenda manapság bármiből lehet. Adhatja alapját rémsztori, kamu figyelmeztetés, tanmese vagy átverés. Sörre bor mindenkor? Legendás lottósorsolás, „hatos a lóf…t, kilences” elszólással? Létezett-e az emberhúsdaráló? Megszűnik-e vagy csak fizetős lesz a Facebook? Ki vágta le Van Gogh fülét? Kevertek-e brómot a katonák teájába? Daráltak-e csirkét Feróék? Marinov Iván ilyen és még más ezerarcú szóbeszédeket és tévhiteket támaszt alá vagy cáfol meg. Egykori szerzőtársaival, Dezső Andrással és Pál Attilával 2006-ban egy könyvet is megjelentettek a legendavadászatról.

Néhány történet nemzetközivé vált, csak szereplőik alkalmazkodtak a földrajzi határokhoz, a helyi szokásokhoz és a kor szelleméhez. Néha többről szóltak, néha kevesebbről, néha hozzátettek, néha elvettek belőlük. Úgy formálódtak az idő során, ahogy a legendák, a pletykák, a népmesék vagy akár Marinov Iván édesapjának történetei.

Névjegy

MARINOV IVÁN 1976. február 29.

Végzettségét tekintve szociológus-közgazdász. 2000 óta újságíró, jelenleg a hvg.hu főszerkesztő-helyettese. Kedveli a történelmi legendákat, az internetes hoaxokat és a klasszikus városi legendákat. Szabadidejében könyveket fal, kiállításokra jár, fotózik, kosárlabdázik és a vörös-fehér csapatok fanatikus rajongója.